Judittal az egyetemen barátkoztunk össze, az átmagolt és az átmulatott éjszakák hoztak össze, aztán a felnőtté válás éveiben kovácsolódtunk igazán legjobb barátnőkké. Ennek már több mint 20 éve, a barátságunk kiállta az idő próbáját. Anno tartottunk tőle, hogy a gyerekek érkezésével majd nem jut elég időnk és energiánk ápolni a kapcsolatot, természetesen voltak olyan időszakok, amikor kicsit hanyagoltuk egymást, de ezeket is átvészeltük. Mindig is igyekeztünk támogatni a másikat, őszinték voltunk egymással, most mégis úgy érzem, ha kertelés nélkül elmondom neki, mit gondolok, az örökre nyomot hagy a barátságunkon. Talán nem véletlenül hívják piszkos anyagiaknak, mert mindent képes bemocskolni…

Az egész júniusban kezdődött, amikor Gábort, Judit férjét elbocsátották. Programozó informatikusként dolgozott, de a cége egyre több területen a mesterséges intelligenciát kezdte alkalmazni. Gábor munkakörét is leváltotta az AI, még ha nem is véget olyan profi munkát, mint ő, a vezetőséget csak a költségcsökkentés érdekelte. Az egész szakterületén jellemző helyzetről van szó, ezért azóta sem talált hasonlóan jól fizető állást. Szeptemberre már elkeseredett, így elvállalt egy alacsonyabb pozíciót, nagyjából a korábbi fizetésének hetven százalékáért — és ez háromszázezer forintos különbséget jelent havonta a családi kasszának. Judit részmunkaidőben dolgozik, Gábor fizetése teszi ki a bevételük nagy részét, szóval szerintem a felelős hozzáállás ilyenkor az lenne, hogy átgondolják a kiadásaikat, az új felálláshoz igazítják, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami már luxusnak számít. De Judit láthatóan nem akarja tudomásul venni, hogy nemcsak a férje munkahelye, hanem az életük is megváltozott.

Azt még megértettem, hogy az augusztusra betervezett tengerparti nyaralást nem mondták le, hiszen be volt fizetve, a teljes összeget már nem kaphatták volna vissza. De azon már felhúztam a szemöldököm, mikor a tanévkezdésre szinte komplett új ruhatárat vásárolt a gyerekeknek (a lánya 11 éves, a fia 13), pedig a felét sem nőtték ki a tavaly őszi cuccaiknak. Októberben a fiú szülinapjára új okosórát kapott, emellett kibéreltek egy paintball pályát, hogy a barátaival ünnepeljenek. Novemberben már elkezdte kipipálni a cseppet sem olcsó tételeket a „Jézuskának“ írt kívánságlistáról, plusz több tízezerért rendelt karácsonyi dekorációt. Gáborral az évfordulójukat egy menő étterem degusztációs menüjével ünnepelték, és még sorolhatnám…

Nem azt mondom, hogy száraz kenyéren és vízen kellene élniük, mert nem arról van szó, hogy hirtelen segélyért kell sorban állniuk. De az elmúlt évek gazdasági helyzete megtanította, hogy nem árt, ha van némi tartalékunk, márpedig ők most éppen ezt a pénzügyi puffert élik fel a felelőtlen költekezéssel. Mindemellett nem kevés hitelt fizetnek a házukra is, amit néhány éve abban a hitben vettek fel, hogy Gábornak bombabiztos állása van és lesz is. Tudom, hogy a pénzügyek sokaknál tabutémának számítanak, kellemetlen róla beszélni, főleg, ha éppen szűkös— vagy legalábbis a korábbinál szűkösebb — a családi kassza. Juditon azt látom, hogy büszkeségből igyekszik fenntartani a látszatot, mintha minden rendben lenne, és tudom, hogy nehezen viselné, ha valaki visszarántaná a valóságba. De attól tartok, hogy ha valaki nem teszi meg, akkor annak komoly következményei lesznek hamarosan. A férje hozzáállása hasonló, kitartóan bízik abban, hogy egy-két hónapon belül újra megcsíp egy jó állást. Ám mi van, ha nem? Szeretnék pozitív és támogató maradni, de félő, hogy ha elmondom neki a véleményem, azt kioktatásnak vagy támadásnak veszi. Bízzak a karácsonyi csodában, hogy észhez térnek maguktól, vagy kockáztassak, és legyek őszinte?

Jól jönne néhány olcsó, mégis finom recept? Az alábbi galériában ilyeneket mutatunk: