És ez egyáltalán nem lustaság, sokkal inkább idegrendszeri kimerültség. A testünk és az elménk hetek, hónapok vagy akár évek óta folyamatos készenléti állapotban van anyaként. Az agyunk azt hiszi, hogy körülöttünk vészhelyzetek vannak. Úgy érzékeli, hogy ha most megállunk, akkor valami baj történik. És ez az állandó, belső készültség az, ami idővel teljesen lemerít minket.

A belső riasztórendszerünk nem kapcsol ki magától

A polivagális elmélet szerint az idegrendszerünk három fő állapotból (zónából) képes működni: nyugalmi zóna, reaktív zóna (harc vagy menekülés), illetve lefagyási zóna. Az anyák egy jelentős része állandó reaktivitásban él. És nagyon sokan vannak a lefagyási zónába, akár anélkül, hogy észrevennék mi is történik velük és az idegrendszerükkel. Ilyenkor nem rohanunk, nem kiabálunk, csak tesszük a dolgunkat. Látszólag működünk, belül azonban lekapcsolt a rendszerünk. Ez a túlélő üzemmód, amikor nem tudunk és nem is akarunk már reagálni, csak megyünk tovább.

A test nem azért feszül vagy bénul meg, mert gyenge, hanem mert védeni próbál minket. Azt üzeni, hogy eljutottunk arra a pontra, ahol már nem bírjuk tovább. És ha ezt nem vesszük észre, a fáradtság, a reaktivitás és a lefagyás is lassan beépül a mindennapokba. Már nem tudjuk, milyen érzés nyugodtnak lenni. Csak azt, hogy mindig van valami, ami miatt nem lehet megállni.

A jó anya szerepének csapdája

Az anyai kimerülés egyik legnagyobb okozója nem a feladataink száma, hanem a velük kapcsolatos, belsővé tett elvárások:

„Egy jó anya mindig elérhető.”

„Egy jó anya nem panaszkodik.”

„Egy jó anya mindent megold.”

Ezek a mondatok láthatatlanul belénk épültek, és évtizedek óta ott keringenek a kollektív tudatban is. Csakhogy ez a fajta „jó anya” nem ember, hanem egy robot. A kutatások szerint azok az anyák, akik folyamatosan elnyomják a saját érzéseiket, nagyobb arányban tapasztalnak kiégést, szorongást és ezekhez kapcsolódó testi tüneteket. Mert aki mindig mindenre és mindenkire figyel, előbb-utóbb önmagát felejti el. És amikor már nem érezzük, érzékeljük és tudatosítjuk, hogy mire is van szükségünk valójában, akkor a testünk veszi át a kommunikációt. Megjelenik életünkben a krónikus fejfájás, a fáradékonyság, az ingerlékenység és/vagy az érzelmi üresség.

A nyugalom nem a nap végén megérdemelt jutalom

Számtalan kliensemtől hallottam már a közös munkánk kezdetekor, hogy a pihenés és a nyugalom azután jár, hogy mindennel végzett. Pedig a nyugalom nem a nap végére tartogatott jutalom, hanem az idegrendszer azon alapállapota, amiben minden fejlődés, tanulás, empátia és kapcsolódás elindulhat. A reaktív és a lefagyási zónában tudattalanul vélt vagy valós veszélyre reagálunk. Ilyenkor a túlélésünk a legfontosabb, ezért sem megérteni, sem együttérezni, vagy kapcsolódni nem tudunk.

Egy 2012-ben publikált agykutatás szerint a nyugalmi idegrendszeri állapotban aktiválódik az agyunk azon része, ami a tanulásért, megértésért és érzelmi kapcsolódásért felel. És szeretném, ha megértenéd a legfontosabb összefüggést a te idegrendszeri állapotod és a gyermeked jövője között. A kisgyerekeknek még nincs önálló idegrendszeri önszabályozásuk, mert az agyi fejlődésük erre még nem áll készen. Az ő viselkedésük és reakciói szabályozója a mi idegrendszerünk. Vagyis ahol mi vagyunk, ott vannak ők is. Ha mi feszültek, reaktívak vagyunk, ha bennünk sok a frusztráció vagy a stressz, akkor a gyerek idegrendszere is ezt veszi át. Számára ez válik „normális” mintává, de ez nem fejlődést támogató állapot. És lehet, hogy számára ez lesz a “normális” és az általános, de ne keverjük össze a normálist az egészségessel. Amikor a mi idegrendszerünk túlfeszített, a gyermekünk sem tud fókuszálni, figyelni, megérteni vagy kapcsolódni, mert az ő rendszere a miénkhez hangolódik. Viszont ha mi nyugalomban vagyunk, az ő testében is aktiválódik a biztonság. Ez az a közeg, ahol a gyerek valóban tanul, fejlődik, és megtapasztalja az empátiát. Ez az az állapot, ahol képes fókuszálni, jelen lenni és minőségi kapcsolatokat (pl. barátságokat) kialakítani. A nyugalmad tehát nem lehet jutalom. Ez ugyanis a legnagyobb erőforrás, amit önmagunknak és a gyerekeinknek rövid és hosszú távon adhatunk.

A tested a bölcs útitársad

Szeretném, ha ebből a cikkből magaddal vinnéd azt a gondolatod, hogy a fáradtságod nem az ellenséged, hanem egy üzenet, amit a tested közvetít feléd. Ő nem ellened dolgozik, hanem érted, hogy mi jól legyél. És ez mindannyiunkra igaz, legyünk gyerekesek vagy gyermektelenek, nők vagy férfiak. Viszont mára már elfelejtettük ezt a nyelvet megérteni, értelmezni és reagálni rá. Pedig a nyugalom igenis tanulható. Egy olyan képesség, ami fejleszthető és beépíthető a mindennapjainkba. A légzésünk, a mozdulataink, a figyelmünk mind olyan eszközök, amelyek segítenek visszakapcsolni az idegrendszerünket a biztonságos, nyugalmi állapotba. Abba a belső térbe, ahol újra meg tud történni a csoda. Ehhez viszont dolgoznunk kell. Nem még többet és még erősebben, hanem másképp, mint eddig. Nem teljesíteni, nem kipipálni kell egy feladatot, hanem újra kapcsolódni saját magunkhoz, a testünkön és az érzéseinken keresztül. És ezen a kapcsolaton keresztül tudunk majd igazán kapcsolódni a gyermekeinkhez is, és taníthatjuk meg nekik, milyen is a minőségi, minden félt szolgáló emberi kapcsolat.

Kezdjük ott, ahol a valódi nyugalom születik

A Mom Balance-nál több szinten is azon dolgozunk, hogy az édesanyák újra megtanulják, hogyan lehet nyugalomból működni és reagálni, nem pedig kimerültségből élni a mindennapokat. Nem tanácsokat adunk, hanem lépéseket és eszközöket, hogy minden édesanya képes legyen felismerni a saját teste jelzéseit, kezelni a feszültséget, és fokozatosan növelni a kapacitását. Hogy meg tudja teremteni magában azt a belső biztonságot, amiből a gyermekei is töltekezhetnek, fejlődhetnek, és kiegyensúlyozott, stabil felnőttekké válhatnak. Mindenekelőtt azonban be kell látnunk, hogy mindezért először magunkkal kell dolgoznunk. Anyaként saját magunkat kell megértenünk, önmagunkért kell felelősséget vállalnunk. A lustaságnak tűnő leállás valójában nem gyengeség, hanem az elménk testünkön keresztüli jelzése, hogy elfáradt, lemerült, és most neki van szüksége ránk. Ahhoz, hogy tudjunk adni, előbb vissza kell tölteni a saját energiaraktárainkat. És ehhez nem feltétlenül gyereknevelési tanácsokra, tippekre és trükkökre van szükségünk, hanem arra, hogy önmagunk felé forduljunk. Mert amikor egy anya ad magának, valójában a gyermekeinek ad, mégpedig a legfontosabbat: a nyugodt, szerethető, biztonságos jelenlétet.

Kezdjük együtt az alapoknál

Ha te is érzed, hogy szeretnéd jobban megérteni, miért reagálsz a helyzetekre úgy, ahogyan reagálsz, és hogyan lehet ebből valódi változás, hallgasd meg Te is az Anya Lelke podcastom mini-sorozatát ide kattintva. Ebben a nem publikus podcast sorozatban rövid epizódokon keresztül olyan témákat érintünk teljesen érthető nyelvezettel, mint az idegrendszer működése, a stressz nem látható formái, hogy miért nem segít “csak beszélni róla”, milyen lehetőségeink vannak az idegrendszeri szabályozásra, mikor érdemes elindulni, és miért fontos a mind-soul-body hármasának kapcsolata. Arról beszélgetünk, hogyan tudod feltérképezni a saját testi működésedet, hogy megértsd: amit érzel, ahogyan viselkedsz, és ahogyan reagálsz, az mind összefügg. Ez az első lépés, hogy ne a kimerültségből, hanem tudatosságból élj önmagadért és a családodért.