A Holnap hajnalig vagy a Santa Maria dallama és szövege azoknak is biztosan ismerősen cseng, akik nem a 70-es, 80-as években voltak fiatalok, hiszen ezek a Neoton Família slágerek a mai napig sok helyen felcsendülnek. Ahogy Csepregi Évát sem kell bemutatni, hiszen szédületes pályát futott be, mióta az 1972-es Ki mit tud? tehetségkutató versenyen berobbant a köztudatba a Kócbabák trióval. Nem sokkal később pedig megalakult a legendás Neoton Família, és mondhatnánk, hogy a többi történelem, de nem, mert hiába telt el több mint 50 év, Csepregi Éva még a jelenben is meghatározó alakja a magyar könnyűzenének. A Neoton Família Sztárjai együttes mellett szólóban is sikeres, olyannyira, hogy januárban teltházas életműkoncertet adott a Papp László Sportarénában, sőt már jövő januárig tele van a naptárja más fellépésekkel, koncertekkel.

— Miért éppen most érezted idejét egy ilyen nagyszabású életműkoncertnek?

— Régóta tervezgettem, de a Neoton Família Sztárjai olyan lendülettel ment előre, hogy túlságosan be voltunk táblázva programokkal. Nem akartam elvenni a levegőt az együttes elől, ezért tologattam a saját koncertemet. Tavaly aztán, amikor 70 éves lettem, úgy éreztem, most vagy soha, eljött a tökéletes időpont, és belevágtunk a hosszas előkészületekbe. Egy teljesen új zenekarral álltam színpadra, így sokat próbáltunk, kicsit modernizáltuk a dalok hangszerelését, illetve néhány számot egy kis vagy nagy szekundummal lejjebb kellett vinni, mert régen nagyon magasan énekeltem. Nagy erőpróba volt, de megérte, mert én és a közönség is nagyon élvezte. Külön öröm volt, hogy a fiam, Heatlie Dávid is részese lehetett, a színpadon dobosként, illetve a háttérmunkánkban is sokat segített.

— A több mint 2 órás koncerten 29 dalban foglaltad össze az életművedet. Mi alapján válogattad ki ezeket abból a sok százból, amit a Neoton Famíliával és szólóban vettél fel?

— Nem az volt a cél, hogy csakis a legismertebb, rádiókban is sokat játszott dalok csendüljenek fel. A Neoton Família Sztárjaival inkább bulizósabb fellépéseket szoktunk csinálni, de úgy gondoltam, hogy ez most inkább „ülősebb“ koncert legyen, ahol a klasszikus Neoton-slágerek mellett a szólólemezeim dalai is fókuszba kerülhetnek. Azt szerettem volna, ha a számok mondanivalója összeköszönjön, és ez alapján építettem fel a repertoárt. Az első dal volt a Vadvirág, ami tulajdonképpen egy vallomás, az utolsó pedig a Dizőz búcsúja a Palermo Kávéházban, ami egy kicsit jazzesebb hangulatú lezárást adott az estének.

— Szerinted mi a titka annak, hogy ennyi évtizeden át, több generációt is megérintenek a dalaid?

— A legfontosabb, hogy egységben legyen a dallam, a mondanivaló, valamint az előadó személye. Sok múlik azon, hogy meg tudunk-e fogalmazni olyan személyes érzést, ami tőlünk jön, de közben általánosan érvényes, így széles körben tudnak azonosulni vele. Egy jól meghangszerelt dallam pedig segít, hogy a dal mondanivalója eljusson a szívekhez. Persze kellenek az olyan örökérvényű toposzok is, mint a szerelem, a szabadság, de azért ezen túl is lehet találni örökérvényű témákat. Például az egyik legszebb dalom, a Sűrű a dzsungel azt mutatja be, hogy próbálnak az emberek eligazodni a hétköznapi életben, mikor körülöleli őket a politika. Ez a rendszerváltás idején íródott, de ma is aktuális.

— Hogyan élted meg, hogy a pályád során a digitalizáció és a technikai fejlődés következtében gyakorlatilag feje tetejére állt a zenei világ? Mennyire igyekszed vagy szeretnéd követni a változásokat?

— Érdekes volt megélni, hogy a stabil rendszer, ahol menetrendszerűen előre lehetett tudni, hogy mikor készítünk új albumot, hogyan fogjuk promótálni, milyen és hány fellépésünk lesz, fokozatosan, mégis drasztikusan átalakul. Régebben az volt a siker fokmérője, hányan vették a lemezedet, kazettádat, ma pedig az, hányan hallgatnak Spotify-on, hányan követnek Facebookon és néznek YouTube-on. Ráadásul úgy kellett befogadnom ezeket az újdonságokat, hogy már felnőttem, sikeres karrier állt mögöttem. De aztán úgy voltam vele, muszáj felvennem a ritmust az élettel, nem lehet ellenkezni a változással szemben. Meg kellett tanulnom, hogyan tudok újra eljutni a közönséghez ebben az új, modern felállásban, ahol a technika és a közösségi média legalább olyan fontos, mint az énekhang. Nagy szerencsém, hogy sok fiatal van körülöttem, akik beavatnak, segítenek ezekben. Biztosan nem én fogok a legtöbbet posztolni, de mindeközben lenyűgöz, hogy mire képes ma a technika, és ha jóra használjuk, akkor mi mindent tudunk belőle kihozni. Tudok például azokkal is kapcsolódni, akik nem jutottak el az életmű koncertemre, hiszen az egész műsorhoz bárki hozzáférhet és bármikor megnézheti vagy meghallgathatja egy gombnyomással. De továbbmegyek, hiszen az eseményen mesterséges intelligencia segítségével tudtam duettezni Jakab Gyurival (a Neoton Família énekese, billentyűse volt, 1996-ban hunyt el — a szerk.). Fantasztikus, hogy ott lehetett velünk a koncerten, sokan meg is könnyezték.

— A koncertfelvételeket nézve nehéz elhinni, hogy már túl vagy a 70. születésnapodon, annyira energikusan mozogsz a színpadon. Hogyan tartod formában magad?

— Nem tagadom, jó 15 kilóval több vagyok, mint a fénykoromban, de azért ügyelek rá, hogy ne hízzak el. Nemcsak hiúságból, hanem azért is, mert a túlsúly nem jó a közérzetnek, a térdnek sem, és persze rossz fizikummal nem tudnék fellépni sem. Hetente kétszer jön hozzám gyógytornász, mellette szobabiciklin kardiózók, 10-15 kilométert szoktam tekerni. Egyébként pedig azt szoktam mondani, hogy a színpad edzésben tart, mert - mint sok más művész - én is ott teljesedek ki, hozom a legjobb formámat. Ezenkívül igyekszem az öltözködésemet is ahhoz alakítani, hogy mennyit mutathatok magamból, ami még ízléses, ami kényelmes. A hangomat is edzésben tartom, továbbra is rendszeresen járok énektanárhoz. És ami nagyon fontos: fejben is igyekszem mindig a maximumot nyújtani, felkészülni a koncertekre. Nem lehet a fotelból felszaladni a színpadra, fejben is rá kell hangolódni.

— Kívülről úgy tűnik, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is mindig topon vagy, általában sugárzóan mosolyogsz. Vagy azért neked is vannak rossz napjaid?

— Hát, persze! De alapvetően optimista a hozzáállásom, és szerintem az akadályokat is könnyebben tudjuk leküzdeni, ha nem a nehézségeket, hanem az örömöt keressük. Túlságosan érdekes az élet ahhoz, hogy rosszkedvűen töltsük, vagy például azon sajnálkozzunk, hogy több a ráncunk, és nem mennek úgy a dolgok, mint 25 évesen. A fiamnak is igyekeztem azt tanítani, hogy az élet egy ajándék, örüljünk neki, élvezzük ki, de úgy éljünk, visszanézve ne legyen lelki ismeretfordulásunk.

— Ha már szóba hoztad a fiadat: könnyen össze tudtad egyeztetni az anyaságot a zenei karrierrel, vagy azért megfordult a fejedben, hogy felhagysz az énekléssel Dávid születése után?

— Annak idején szinte mindenki félt a kolléganőim közül, hogy gyerekvállalás után hogyan fog tudni visszatérni a zenéléshez, énekléshez. De szerintem egy nő kiteljesedéséhez hozzátartozik, hogy anyává váljon, szóval nem is volt kérdés számomra, hogy lesz-e gyerekem, még akkor is, ha az a karrierem végét jelentette volna. Egyébként volt is egy pont, amikor Dávid születése után azt gondoltam, hogy magam mögött hagyom a színpadot, de aztán mégis úgy alakult, hogy csak egy kis időre vettünk búcsút egymástól. Nehéz volt, hogy hamar egyedül maradtam a kisfiammal, mert szétmentünk az apukájával, 3-4 évig nem dolgoztam, és nagyon élveztem, hogy megélhettem a hétköznapok csodáit. Aztán ahogy nőtt, elkezdtem visszatérni az énekléshez, de őt nem akartam ide-oda magammal vinni, mutogatni a rajongóknak, ezért felfogadtam egy nagyszerű bébiszittert, illetve a gyerekorvos barátnőmre is rá tudtam bízni. Ez pont az az időszak volt, amikor minden a diszkós fellépésekről szólt: szerettem csinálni, ám kisgyerek mellől éjszakázni, sietni, hogy otthon legyek, mire felébred, nem volt könnyű. De minden fáradtság megérte, mert nincs is annál szebb dolog, hogy egy életet hozhattam a világra. Azóta is nap mint nap átélem az anyaságot, de persze már más aspektusban, hiszen 30 elmúlt a fiam. Már ugye nem is lakunk együtt, de ebben is meg lehet találni a pozitívat, mert még inkább szerepet kap a minőségi idő és beszélgetés.

— Kanyarodjunk vissza a zenéléshez. Ha most indulna a karriered, változtatnál valamin?

— Most is megvannak ugyanazok a körök (például a tehetségkutatók), amikor én befutottam, de ma már könnyebb más csatornát találni, amivel el lehet jutni a közönséghez. Egy dologban biztos változtatnék: nem hagynám abba a zenetanulást. Fiatal koromban a zeneiskolában több mindenbe belekaptam, zongoráztam, hegedültem, gitároztam, de aztán ezekkel felhagytam, és maradt kizárólag az éneklés. Úgy látom, ma azok szólnak igazán nagyot, akik egyszemélyben tudnak zenét szerezni, dalszöveget írni, és elő is adni. Ha mindhárom megvan, akkor megteremthetnek egy olyan zenei világot és nagyívű életpályát, ami harmonizál a személyiségükkel és a dalaik üzenetével.

— Mint például Taylor Swift? Rögtön ő jutott eszembe erről a leírásról, hiszen saját maga írja a dalait, és sokan éppen emiatt rajonganak érte…

— Igen, mióta megnéztem a filmjét, mondhatni rajongója lettem. Nagyon érdekes jelenség, és nem véletlen, hogy ennyire sikeres és felkapott lett világszerte. A tipikus amerikai szépség mögött rengeteg gondolat van, és nem fél ezt megfogalmazni a dalaiban. Emellett volt ereje, esze és tehetsége, hogy felnőjön és egyre jobban kiteljesedjen. Mert végső soron mindannyiunk feladata az életben, hogy elinduljunk valahonnan és onnan valahova máshova jussunk el.

— Hogy látod, el fogsz köszönni valaha a színpadtól?

— Ezt a döntést nem hozhatom meg egyedül, hiszen a Neoton Família Sztárjaiban rajtam kívül ott van még Baracs János, Végvári Ádám, Lukács Andrea, Lukács László és a fiam is. Ennek közös döntésnek kell majd lennie, de az biztos, hogy nem könnyű elhagyni a színpad és a közönség vonzását. Mindenesetre a közeljövőben nem is kell ilyesmire számítani, mert az idei évünk már most eléggé be van táblázva. Múlt héten Debrecenben volt még egy életműkoncertem, aztán a nyár a Neoton Sztárjai fellépésekkel van tele, és utána újra visszakanyarodok a szóló nagykoncertekhez. Jövő januárban tervezek egyet az Erkel Színházban, kicsit átalakítva, kibővítve. Ha pedig úgy alakul, hogy visszavonulok, akkor sem fogok hátradőlni, hiszen ott a Fényszóró Kulturális Alapítvány, amivel 1995 óta azon dolgozunk, hogy a zenével szebbé tegyük a halmozottan sérült, fogyatékkal élő emberek életét. Az alapítványi munka mellett pedig remélhetőleg az unokáimat fogom terelgetni és játszva az életre tanítani.

Szeretnél te is ilyen jó formában ragyogni a 7. X felett? Akkor érdemes minél többet enned a következőkből: