Amikor felébredek, az első dolgom, hogy kinyomom a telefonomon az ezredik ébresztőt, ha már a kezemben van, gyorsan elolvasom a híreket. Míg Európa aludt, addig számtalan dolog történt a világban, már ez feldolgozhatatlan információhalmazzal lát el minket, és még csak 7 óra van...

Ezt követően az egész napunk felett átveszi az uralmat az eszméletlen pörgés, az információk áradata, a folyamatosan beérkező üzenetek – mindez a digitális korszak lankadatlan, algoritmizált hírfolyama, ami drámai módon növelte a naponta ránk zúduló információs és szenzoros ingerek mennyiségét.

Érdemes belegondolunk abba, hogy ez mennyivel több információ, inger, mint amit annak idején a szüleink, nagyszüleink éltek meg fiatalkorukban. Arról nem is szólva, hogy a dinamika is teljesen megváltozott. Míg a régi világban az információk akkor értek el hozzánk, ha kerestük őket, addig napjainkra már kéretlen módon ömlik ránk mindenhonnan. Kutatások foglalkoznak is ezzel a problémával, hiszen ez előbb-utóbb komoly mentális kimerüléssel, kiégéssel jár, ami már az ebben felnövő Z generáció abszolút sajátossága, hogy akár már nagyon fiatalon is kiéghetnek. Arról nem is szólva, hogy ez a strukturális változás radikálisan befolyásolja a figyelmünket, érzelmi feldolgozásunkat és identitásformálásunkat.

A dopamin csapdája

A jelenség tudományos neve információ túláradat (information overload). De valójában sokkal több, mint információs bőség; ez az idegrendszer krónikus túlstimulálása, amit azáltal érünk el, hogy folyamatosan ingerek érnek minket. A kulcsszereplő a dopamin, az agy motivációs neurotranszmittere. Minden egyes értesítés, minden rövid, de azonnali visszajelzés apró adag dopamint szabadít fel. Míg annak idején ezt a személyes kapcsolódások váltották ki, napjainkra már megállás nélkül jutunk olyan reakciókhoz, amik felszabadítják a dopamint a szervezetünkben. Gondolj csak bele, nagyszüleink, amikor hazamentek egy randevú után, valószínűleg egész este újra és újra lejátszották magukba a történteket, majd boldogan elaludtak, a következő találkozás és a várakozás örömében. Ezzel szemben a mai fiatalok hazaérnek a randevúról, már újra chatelnek egymással, egészen más dinamikát véve fel.

Fontos megérteni, hogy ezek a gyors visszacsatolások kondicionálják a figyelmünket. Ahelyett, hogy agyunk jutalmazná a nehéz, mély mélymunka (deep work) elvégzését, ami stabil, de lassú dopaminfelszabadulást igényel, megszokja a gyors, „olcsó” dopaminlöketeket. Ez az, ami miatt megfigyelhető, hogy a figyelemzavar voltaképpen népbetegség lett a fiatalok körében. Hiszen csökken a fenntartható, mély fókusz képessége és romlik a munkamemória hatékonysága. Kísérleti vizsgálatok szerint már a puszta telefon jelenléte is rontja a kognitív teljesítményt, mert az agy kapacitásának egy része folyamatosan a potenciális megszakítást figyeli.

Generációk és digitális függés

A millennialok még az analóg világban szocializálódtak, de felnőttként a digitális függőség sodrába kerültek. Nekik különösen nehéz visszaszerezni a mély figyelmet, mert a munkaerőpiac korán rájuk kényszerítette a multitasking kultúráját.

A Z generáció már a folyamatos ingeráradatba született, számukra ez a természetes közeg. Ugyanakkor sokkal inkább ki vannak téve a folyamatos összehasonlításnak és megfelelési kényszernek, amit az idealizált online világ táplál. A „like”-ok dopaminja helyettesíti az oxitocin-alapú emberi kapcsolódást, ami hosszú távon fokozza a szorongást és a depressziót.

Hosszú távú következmények

Ha a dopaminrendszerünket folyamatosan a gyors jutalmazásra optimalizáljuk, hosszú távon csökken a képességünk, hogy élvezzük az élet valód szépségét – egy jó könyvet, a hosszas elmélyülést igénylő munkát vagy egy mély baráti beszélgetést, esetleg egy romantikus randevút. Az eredmény: krónikus unalom, motiválatlanság és növekvő függőségi hajlam. Nem véletlen, hogy rendkívül szembetűnő, hogy olyan gyors mellettünk a világ, hogy abszolút elhalad mellettünk minden, és képtelenek vagyunk meglátni az élet igazi szépségét, amely az apró pillanatokban rejlik.

Mit tehetünk?

A megoldás nem a telefon kikapcsolása, hanem a figyelem kultúrájának újratervezése. Vissza kell térni a mély figyelemhez, akár meditációval, akár digitális detox-szal, hogy újra érzékennyé tegyük dopaminrendszerünket.

A munkahelyeknek is változniuk kell: a folyamatos elérhetőség rontja a produktivitást, ezért támogatni kell a deep workblokkokat. Ugyanilyen fontos a fiatal generációk médiatudatossága – hogy felismerjék az algoritmusok manipulációit és az idealizált online képek torzító hatását.

A túlterheltség nem elkerülhetetlen sors, hanem a figyelemgazdaság hibás tervezésének következménye. A felelősségünk az, hogy visszaszerezzük az irányítást a saját agyunk és életünk ritmusa felett. Különben az ingerek áradata magával sodorja az élet valódi szépségét...