Mondanám, hogy a nyunyóka szó akkor került be a szótáramba, mikor anyává váltam (mint például az igény szeretett szoptatás vagy a kólika), de nem így volt. Mint a magyar lakosság jelentős részének, nekem is Müller Cecília tanította meg ezt a szót a COVID idején. Pedig akkor már az illető tárgy régóta jelen volt az életünkben, egy félig zebra, félig zsiráf izé formájában, csak nem nyunyókának hívtam, hanem alvókának. De van, aki rongyinak nevezi, elegánsabb kiadásban pedig szundikendőnek. A lényeg ugyanaz: a gyerekek babakoruktól kezdve nagyon tudnak ragaszkodni hozzájuk, ráadásul kialakításuknak köszönhetően a kis ujjacskák bele tudnak kapaszkodni, sőt pöndörgetik az anyagát.

Persze azt előre nem lehet megjósolni, hogy egy gyerek melyik állatkával vagy egyéb textiltermékkel alakít majd ki szorosabb kapcsolatot. A legidősebb lányomnak először dumbós volt, majd váltott a fent már említett zebra/zsiráf keverékre, a középsőnek két puha takarója (becenevén csak ‘Taka’) a rongyija, a legkisebb pedig teljesen furcsa módon a rácsvédőjét választotta nyunyókának (ennek tisztes neve ‘Nyunyó’, és irtó vicces, mikor a bölcsibe is az óriási pakkot cipeli magával). Mindannyian ezernyi különböző állatkát kaptak anno a rokonságtól születésük után, de idővel ők maguk választották ki, miből lett a nyunyóka, szóval ebbe kívülről nem nagyon lehet beleszólni. Pedig ha lehetne, mindenkinek azt tanácsolnám, hogy minél nagyobb termetű rongyi legyen az, mert annál kisebb az esély arra, hogy valaha is eltűnik. Mert akkor aztán beüt(het) a katasztrófa…

Mi az, hogy nincs meg???

Mivel nálunk a legnagyobb lányom Zebrája a legkisebb méretű nyunyóka, törvényszerű volt, hogy annak fog nyoma veszni valamikor. Na, tavaly nyár végén meg is történt. Az elmúlt években (6 éves a gazdája) már az esti rutin része lett, hogy a ház különböző pontjairól kellett előkeríteni azt a fránya csíkos állatkát, mert persze a játék közben elkallódott, de az esti alváshoz már nagyon is kellett. Abba most nem mennék bele, hogy egy hatévesnek miért van szüksége nyunyókára még. Tudom, sokak szerint már nyugdíjazni kellett volna a szegény Zebrát, de mivel a kisebb testvérei még a saját rongyijukkal alszanak, tőle sem szerettük volna elvenni. Én meglettem volna anélkül, hogy esténként percekig keresgéljem Zebrát, aki barna színével remekül tudott rejtőzködni különféle helyeken, ezzel magasra tornászva a vérnyomásomat. De aztán tavaly egy augusztusi estén sehol sem találtuk fél óra után sem. Kislányom bőgött, rászántam még egy fél órát a kutakodásra, de semmi. Ráadásul arra sem tudtunk visszaemlékezni, hogy az autóból kiszállva még nála volt-e, mikor hazaértünk, szóval fel kellett rá készülni, hogy Zebra eltűnt örökre.

Persze sikerült elaltatni így is, választott magának egy másik kis plüsst a polcról: egy kis egeret, aminek a farkincáját lehet birizgálni álomba szenderülés alatt. De engem nem hagyott nyugodni a tudat, hogy elvesztettük a Zebrát. Tudom, hogy a közösségi oldalak erejével gyorsan találtam volna ugyanolyan zebrát, mert nem egyedi darab volt, de az mégsem lett volna teljesen ugyanaz. Ugyanúgy kiszedve belőle a vattatömés, ugyanúgy hatszor visszavarrva a végtagjai, ugyanúgy agyonmorzsolgatva. Az egyetlen reményem az volt, hogy valami csoda folytán meglesz az eredeti. Sajnos viszont másnap sem lett, hiába szenteltem a keresésének ismét sok időt. Kislányom szomorú volt, de már nem bömbölt, este pedig már rutinosan vette elő a kis egeret, hogy Zebra helyett ezzel aludjon.

A gyerekek kötődnek, de alkalmazkodnak is

Akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy úgy néz ki, engem jobban megvisel a nyunyóka elvesztése, mint őt, pedig korábban nem lehetett menni nélküle sehova. Nem értettem, az ő hirtelen váltását, de azt sem, hogy én miért akarom mindenáron megtalálni, ha már neki nem is kell annyira. Utóbbira az a megfejtésem, hogy mivel éppen az iskolakezdés küszöbén álltunk, görcsösen kezdtem ragaszkodni kezdtem én is a Zebrához, az elvesztésében a kisgyermekkora elvesztését láttam, ami a suli kezdetével együtt jár. Alig vártam ezt a mérföldkövet, de rá kellett ébrednem, hogy azért az első gyerek iskolakezdése azért anyaként is óriási ugrás. Aztán egy óvónővel beszélgettem a dologról, és ő mondta, hogy higgyem el, a gyerekek szenzációsan tudnak alkalmazni a dolgokhoz, még ha elsőre nagy is a hiszti vagy a kiborulás. És tényleg, a lányom gyorsan elkezdett kötődni az új nyunyókához, pótolta a hiányt.

És hogy mi lett a történetünk vége? Négy nap múlva találtam meg Zebrát. Az étkezőasztalunk a fal mellé van tolva, általában csak az egyik oldalát használjuk, vendégségekkor szoktuk kihúzni. Úgy képzelem, hogy Zebra vacsora után lecsúszhatott az asztalról az egyik, fal mellé tolt székre, de mivel a terítő eltakarta, ráadásul a színe beleolvadt a székpárnába, hiába néztünk az asztal alá, napokig nem vettük észre. Másik opció, hogy láthatatlanná vált pár napra, hogy egy jó kis leckét adjon iskolakezdés előtt. Mindenesetre volt nagy vidámság, egymásra találás örömkönnyekkel. Azóta pedig már két nyunyókája van a gyereknek, Zebra mellett most már Egeret is kereshetjük minden este lefekvés előtt…

Az alábbi galériában pedig megnézheted, hogy milyen apróságokon vagy teljesen abszurd dolgokon képesek bömbölni a kicsik: