A közös emlékezetért száll síkra az a német finanszírozású szlovák-magyar projekt, ami elsősorban a középiskolásokat és tanáraikat hívja egy izgalmas és tanulságos versenybe. A résztvevők egyrészt komoly díjakkal gazdagodhatnak, másrészt beleáshatják magukat ennek a lüktető, változó tájnak, mindennapjaink megszokott színterének alig látható történelmébe. A nem mindennapi projekt koordinátorával, Papp Krisztinával beszélgettünk.

A háttér és a célcsoport

A projekt gazdája a United Against Racism nevű nemzetközi szervezet magyarországi alszervezete, a United for Interculture Action. Ők olyan oktatási megközelítéssel dolgoznak, amelyben a frontális oktatás helyett inkább az innovatív módszerek dominálnak. „A cél a holokauszt fókuszban tartása: emlékeznünk kell rá, levonni a megfelelő következtetéseket és észrevenni a párhuzamokat, hogy soha többé ne történhessen meg hasonló.”

A projekt pilotja tavaly készült Szlovákiában, ebben látott Papp Krisztina egy nagyon megkapó alkotást, amely szerinte az egész ügyet remekül összefoglalja: az egyik diák utánanézett a holokauszt előtti pozsonyi zsidóság szerepvállalásának, és rengeteg embert talált a politikában, a gazdaságban, a tudományokban, a művészetekben. Ma pedig a városban már egyetlen zsidót sem ismer. „Ez a lány elképzelte, hogy mennyivel jobb helyen élhetne, ha ezeket az embereket nem viszik el, hanem tovább gazdagítják Pozsony életét, és azt hiszem, ezzel fogta meg a dolog lényegét. Ez a felismerés az egész vállalásunk esszenciája.”

A projekt eredeti címe Whom We Lost. „Sokat gondolkodtunk a magyar címen, végül a Megsemmisítve lett a befutó. Ez az első pillantásra provokatívnak tűnő név kimondottan a célcsoportra lett szabva: a mai tizenévesek már nem sokat tudnak a holokausztról, ezer inger éri őket mindenfelől, át kellett tehát tolni egy ingerküszöböt, hogy figyeljenek oda legalább egy kicsit. Szóval megkerestem pedagógus ismerősöket, közvéleménykutatást is tartottunk, és így nyert a Megsemmisítve.”

A projekt a 14-19 év fiatalokat célozza meg: ez az a korosztály, amelyik már nem találkozik túlélőkkel.

Tőle tehát nem lehetett erről hallani, de hát így működik a trauma az emberekben, így öröklődik generációról generációra. Ismertem olyan holokauszt-túlélő unokáját, aki gyakran élt át rettegést gyerekkorában, de azt sem tudta, mitől fél; mindezt boldog gyermekkorral, jómódú polgári családban élve. Ennek a projektnek éppen az a célja, hogy mondjunk el a fiataloknak mi, amit a túlélők nem tudtak. A személyes sorsokon keresztül inspirálhatjuk a gyerekeket leginkább: talán megértik, hogy olyan emberekkel is történhetnek borzalmak, akik pont olyanok, mint ők maguk, a barátaik, a családjuk.”

Menjetek ki az utcára!

A projekt nem mobiltelefonok nyomogatására épül. „Azt kérjük a fiataloktól, hogy menjenek ki az utcára, sétáljanak át a szomszédba, érdeklődjenek a szomszéd néninél, a tanároknál, és találjanak történeteket, egyedi sorsokat. Nézzék meg, kik voltak azok a hétköznapi emberek, akiket egyszer csak fogtak, elvittek, és meggyilkolták őket. Gondoljanak bele abba is, kik lehettek volna akkor, ha másként alakul a történelem, mi történt volna, ha nem tüntetnek el egy komplett közösséget, ha nem küldenek gázkamrába tehetségeket, vagy nem haltak volna meg sokan 2 évvel a hazatérésük után, mert annyira legyengültek.”

A formát illetően a projekt alkotói igazodtak a Z- és alfagenerációhoz: a gyerekeknek közösségi média-tartalmakban kell megjeleníteni az általuk feldolgozott történetet. „Egyrészt ez a platform az ő igazi világuk, másrészt tömör, sűrű tartalmakat akartunk, mert ez jut el a legkönnyebben a korosztályhoz. Itt a kortársak közvetítenek gondolatokat kortársak felé, ezért is jó a közösségi média. Kutassanak tehát, vonják be a környezetüket, a szomszédot, a tanárt, a múzeumokat – ebben segítünk is nekik –, és tulajdonképpen bármit létrehozhatnak: fotót vagy fényképsorozatot, mémet, dalt, rajzot, festményt, verset vagy novellát, kisfilmet, egyszóval akármit.”

A gyerekeknek az elkészült munkákat ki kell tenniük a saját Facebook-, Instagram- és TikTok-oldalaikra a „megsemmisítve” taggel, és itt érkezik el a projekt következő, igen vonzó eleme.

A verseny

„A versenyt októberben hirdettük meg, és november elejétől megy élesben. Az alkotások többféle módon kerülnek a látótérbe: egyrészt az első 3 helyezést az kapja, aki a legtöbb lájkot gyűjti a közösségi médiában, ezenkívül azonban feláll majd egy zsűri is, aki szintén választ a legszínvonalasabb munkák közül. A helyezések komoly díjakkal járnak: van köztük okosóra, iPhone, iPad, elektromos roller, bicikli, különböző voucherek, ráadásul nem mi mondjuk meg, hogy mit kapnak, hanem ők választhatnak 2-3 lehetőségből.”

Nemcsak a verseny legvégén, hanem menet közben is lehet nyerni. Aki kiposztolják az alkotásukat, azok között a szervezők minden hónap végén e-bookot sorsolnak ki.

„Szeretnénk felhívni a szülők, és mindenekelőtt a tanárok figyelmét, hogy támogassák a projektünket és motiválják a gyerekeket a részvételre. Az a pedagógus is ajándékot kap, aki a legtöbb diákot hozza, illetve a gyerekekhez hasonlóan van minőségi díj és sorsolás minden hónapban.” A kérdésre, hogy milyen tanárok részvételére számítanak, Papp elmondta, hogy szerinte a téma – a formai szabadság miatt – nagyon sok tantárgyat érinthet. Ráadásul a tanárok kiléphetnek a megszokott rutinból, a projekt érdekes színfoltot hozhat a mindennapokba az órákon.

Milyen lesz a fogadtatás?

Papp azt a szomorú tényt sem hallgatja el, mi történt tavaly a szlovák pilot versenyében. „A hashtaggel megjelölt, közösségi médiába kikerült műveket hamar le kellett szedni, mert felerősödtek a kommentekben az antiszemita hangok. A készítők inkább felrakták őket a projekt honlapjára, mert ott nem voltak annyira szem előtt. Ráadásul a történelem ismétli önmagát: a mostani éles szlovák versenyben megint érkeztek támadások, le is kellett állniuk egy teljes hétre.” A kérdésre, hogy mi történik, ha Magyarországon is beindul a negatív kommentszekció, elárulja, hogy inkább kihasználják a közösségi média adta korlátozási lehetőségeket.

„A kollégám, Jósa Bálint már elvégzett bizonyos beállításokat: csak az posztolhat vagy kommentelhet, aki előtte lájkolta az oldalt. Arra gondolunk, hogy aki ártani jön, az nem feltétlenül lájkol. De bízom benne, hogy nem történik semmi ilyesmi.”

Mi lenne a siker?

„Mint minden projektben, itt is vannak számok, amiket el kell érni. – mondja Krisztina. - De én igazából akkor lennék elégedett, ha valódi átélések lennének az alkotások mögött. Nézegettem a szlovák projekt egyes műveit, és úgy éreztem, sok gyerek rengeteg energiát fektetett a munkába, mélyen és komolyan elgondolkodtak valamin. Még ha csak a nyereményért csinálták, akkor is megérintette őket a rengeteg tragikus sors. Szóval számomra az lenne a siker, akkor lennék elégedett, ha itthon is minél többen vonódnának be szívvel-lélekkel a projektbe.”