Így lettem szegedi lányból Olaszmamma – Interjú Gyovai Helénnel, az olaszmamma blog írónőjével
Helén, nemrégiben megjelent, Hogyan lettem olasz mamma? című könyvében meséli el nem mindennapi történetét, szegedi lányként hogyan került a napfényes Itáliába és beavatja az olvasóit abba is, milyen Olaszország valódi arca azok számára, akik nem csak néhány hétre, hanem egy életre rendezkednek be ott.
Az írónő, aki számára Olaszország a legek legje, férjével és 11 éves kislányával az észak-olasz Torinóban él és mindamellett, hogy senkivel nem cserélné el a kinti életét, mint mondja, ott sincs kolbászból a kerítés. Beszélgetésünk idején Helén éppen Magyarországon járt, hogy az Ünnepi Könyvhéten, az ország több városában dedikálja könyvét és találkozhasson olvasóival, de nem sokáig időzött hazánkban, hiszen náluk is nem sokára kezdődik az iskola.
Nálunk már elkezdődött a suli, de ha jól tudom, Olaszországban két héttel később csengetnek be az iskolákban.
Olaszországban az iskolakezdés régiónként változik. A legészakibb régiókban már szeptember 6-án elindult a suli, a mi tartományunkban a hónap közepétől van újra oktatás, Puglia-ban és Calabriában azonban majd csak szeptember 20-án. Ennek teljesen prózai oka van: míg északon szeptemberben már elviselhető az időjárás, délen még mindig nagy a forróság, amit a szerencsétlen gyerekek igencsak nehezen viselnének el egész nap az iskolapadban ücsörögve.
A magyar iskolákhoz képest mennyire más az olasz oktatási rendszer?
Olaszországban teljesen más a szisztéma: a klasszikus általános iskola, a scuola elementare, 5 évig tart, utána következik a középiskola (scuola media), ami 3 évig, majd a magyar középiskolának megfelelő scuola superiore, ami 5 évig tart. Az én 11 éves kislányom most kezdi a középiskolát.
Sokan azt gondolják, hogy amennyire gyerekbarát társadalom az olaszoké, biztosan az iskola is az. Hát, aki ezt gondolja, azt ki kell, hogy ábrándítsam. Fogalmam sincs, hogy mikor, miért és milyen rendszer alapján találták ki. Képzeld el, hogy van egy első osztályos, hatéves gyerek és úgy néz ki a napirendje, hogy fél kilenctől fél 5-ig konkrétan egy teljes műszakot nyom le a suliban minden nap, és délután ugyanúgy tanítás van, mint délelőtt. Ráadásul itt nem csengetnek ki 45 percenként, csak kétóránként.
Olvastam egy posztodban, hogy az olasz oktatási rendszer anyabarátnak sem igazán mondható.
Az iskolai napirend gondos szervezést igényel az egész család részéről, azt ugyanis elfelejtheted, hogy munkába indulás előtt bedobod a gyereket a suliba és majd szépen kivárja a kezdést. Az iskola kapuja – jó esetben – fél 9-kor nyílik, addig az iskola előtt lehet csak várakozni, esetleg külön fizetős “parkolóba” lehet letenni a kölyköt. Iskola végeztével, ha esetleg nem érnél oda 16:40-re, mert ne adj Isten dolgozol, akkor perkálhatsz megint, a délutáni felügyeletért. A nagy családbarát Olaszországban egyáltalán nem támogatják a nők munkavégzését, mert ha valakinek nincs segítsége, akkor emellett az időbeosztás mellett teljes munkaidőben biztosan nem fog tudni dolgozni. Ha nincs nagyszülői támogatás, akkor választhat, hogy részmunkaidőben keres kevesebbet, vagy teljes munkaidőben többet, amit aztán bébiszitterre költhet.
Az olasz nők nagyon nehezen tudják megoldani, hogy hova tegyék a gyereket, és mindössze négy hónap gyes van. Persze ki lehet húzni a gyerek egyéves koráig, de négy hónap után már nagyon kevés pénzt kapsz. És bár itt is van bölcsőde, de olyan drága, hogy ha beadod a gyerekedet, akkor akár otthon is maradhatsz, mert anyagilag majdhogynem ugyanúgy jössz ki belőle, és még a gyerekedet sem látod egész nap.. Az a faramuci helyzet alakult ki, hogy míg Magyarországon az ember akkor szül gyereket, ha dolgozik, és fel tudja nevelni, Olaszországban viszont gyakran azt látom, hogy azokban a családokban születik több gyerek, ahol az anya nem vagy csak keveset dolgozik. Ha itt egy dolgozó nő gyereket szül, nagyon jó eséllyel nem kerül vissza a pozíciójába, keresnek neki valami kényelmesebbet, amiben kevesebb a kihívás. Ha prózaibban akarjuk ezt megfogalmazni, pihentetik, félreállítják egy kicsit.
Olaszországról szerintem sokaknak eszébe jut az intézményesült „mammaság”. Ez a hagyomány a te generációdnál is él még?
Persze az olasz anya ma is a család szíve-lelke, ám az a bizonyos olasz matróna vagy mamma, akire te gondolsz, utoljára a férjem nagyszüleinek a generációjában volt jelen. Így annak a nagy olasz családnak a mítosza, ahol a mamma uralkodik, már csak részben igaz, és sokkal inkább Dél-, mint Észak-Olaszországban. A férjem anyukája például már nem maradt otthon, dolgozott. És ő már nem is az a régi típusú nagymama, akinek az élete középpontjában az unokák állnak. Az olasz nagyik rettentő aktívak és bizony sokan még csak nem is nyugdíjasok, amikor megszületnek az unokáik, így nem nagyon érnek rá, hogy „bébiszitterkedjenek” egész nap.
Milyenek az olasz nők?
A stílus- és az öltözködés iránti fogékonyságot szerintem ők az anyatejjel szívják magukba. Az itáliai nők mindig a legjobb formájukat szeretnék mutatni. Egy átlagos hétköznap reggelen is úgy sétálnak - mit sétálnak, vonulnak- mintha a legmenőbb divatlapból léptek volna ki. De ha végigmész bármelyik olasz város utcáján, a férfiak és az idősebb korosztály is odateszi magát. Ez biztosan a génjeikben van, született érzékük van ehhez. Nem véletlenül lett Róma és Milánó a divat fővárosa és az olaszok a világ legjobb tervezői (természetesen a franciák mellett).
És milyenek az olasz pasik?
Az olasz pasik hírhedt csábítók, szemérmetlenül kinyilvánítják tetszésüket az utcán vagy bárhol és bármilyen beszélgetésbe belefér egy kedves bók. Az pedig szintén tagadhatatlan, hogy az olasz férfiak nagyon jól ismerik a nők szívéhez (vagy bármi máshoz) vezető utat. Nem véletlen, hogy az olaszországi nyaralásból lányoknak minimum tengerparti randevúkon elcsattant csókok emlékével szokás hazatérni.
Ti hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?
A férjem Magyarországon kapott munkalehetőséget, ebből a célból érkezett hazánkba - egyébként robotikával foglalkozó, műszaki szakember -, de senkit nem ismert és olasz lévén, aki imádja a társasági életet, próbált barátokat szerezni és ismerkedni. Engem fújt az útjába a szél. Másfél-két évig éltünk itthon, aztán neki vissza kellett költöznie Olaszországba. Egy darabig ment a huzavona, hogyan szervezzük a közös életünket, egyet azonban biztosan tudtunk: hosszú távon nem szeretnénk távkapcsolatban élni. Végül úgy döntöttünk, én megyek Olaszországba. Mivel közben kiderült, hogy babát várunk, a boldogság mellett gyakorlati szempontból is nagyon jó időben jött ez a terhesség, mert így, a magyar rendszerben maradva, volt két-három évem, hogy babázzak és közben végiggondoljam, mihez is szeretnék kezdeni a férjem hazájában és egyáltalán van-e Olaszországban helyem.
Te, aki már több, mint tíz éve egy olasz családban élsz, hogy látod, miben mások, mit csinálnak másként?
A családnak sokkal fontosabb szerepe van, mint Magyarországon. Itt a nagycsalád fogalma teljesen más dimenziót jelent: másod-, harmad-, negyed unokatestvérekkel, távoli rokonokkal is folyamatosan ápolják a kapcsolatot. És az is csodálatra méltó, hogy az idősekhez teljesen másként viszonyulnak, mint mi. Olaszországban az idős embereket megbecsülés és tisztelet övezi. A másik fontos különbség pedig az, hogy az olaszok tudnak és szeretnek élni, és ebben nincs korhatár. Hatvanon felül ugyanúgy elmennek táncolni valami klubba, és senki nem néz rájuk furcsán. Nem ülnek otthon, várva az unokát, hanem igazi, pezsgő társasági életet élnek. Összejárnak a saját kortársaikkal, van közösségi élet. Vannak egyesületek, sőt utazási irodák, akik rájuk specializálódtak. A férjem 85 éves nagymamája például idén nyáron minden vasárnapot a tengerparton töltött: reggel felült a barátnőivel a buszra, strandolt, ebédelt majd este visszabuszozott.
Amikor belecsöppentél az olasz életbe, mi volt az, ami legjobban vonzott benne és mi az, ami szerinted nálunk jobban működik?
Erre azért nehéz elfogulatlan választ adni, mert világ életemben hatalmas Itália rajongó voltam. Gyakorlatilag minden tetszik, ami olasz és mióta itt élek, csak még jobban szeretem. Szerintem a világ egyik legváltozatosabb országa: van tengerük, hegyeik, tavaik, szigeteik, kulturális és történelmi örökségben bővelkedő, csodálatos városaik.
De azért itt sem minden leányálom. Az olaszok a hivatalos ügyintézésében például csapnivalók. Senkinek sem ajánlom, hogy betévedjen valaha is az olasz bürokrácia sötét bugyraiba. Itt ugyanis gyakorlatilag ki vagy téve az ügyintézők kénye kedvének, ráadásul sokszor nekik sincs fogalmuk arról, mi is lenne pontosan a feladatuk. Meg is szoktam jegyezni viccesen, hogy ha valaki panaszkodni mer a magyar hivatalnokokra, annak én magam fogom kitekerni a nyakát, ugyanis a magyar bürokrácia az olaszhoz képest egy kéjhömpöly.
Végzettséged szerint jogász vagy, mégis írónő lett belőled. Hogyan találtál rá az írásra?
Jogászként végeztem és itthon a szakmámban, a közigazgatásban dolgoztam. Tudvalevő, hogy a jogászok a szavak emberei, de én mindig szerettem írni is. Gyerekkoromban például naplót vezettem. Amikor kikerültem Olaszországba és megszületett a kislányom, munkám ugyan még nem volt, de kapcsolatba kerültem néhány online magazinnal és elkezdtem olasz témájú cikkeket írni. Az írásba végül annyira belejöttem, hogy megcsináltam a saját blogomat és immár öt-hat éve arra írok folyamatosan. És amikor tavaly jött a lockdown, már nem maradt kifogásom arra sem, hogy miért nem valósítom meg a régóta dédelgetett vágyam és miért nem írom meg olasz mamma-vá válásom történetét.
Könnyen írtad a könyvedet?
Mivel a könyvben a saját történetemet írtam meg, ezért könnyen ment, nem voltak mélypontok, hiszen nem kellett azon gondolkodnom, merre kanyarítsam a történetet vagy hogy hogyan fejlődjenek a karakterek. Örülök neki, hogy a könyvemnek nagyon jó lett a fogadtatása, ez csak megerősített abban, hogy ezen az úton maradva megírjam a következő regényemet is.
Erről az új könyvedről már lehet tudni valamit?
Persze, már a harmadik trimeszterben vagyunk vele, vagyis egészen előrehaladott állapotban van, a kéziratot már leadtam a kiadónak, most kezdődik vele a közös munka. Annyit elárulhatok, hogy az olasz férfiakról szól, igaz történetek alapján.
Ha kíváncsiak vagytok Helén életére az olasz dolce vita-ban, az Olaszmamma blogon megtaláljátok izgalmas írásait.