Az ügyvéd halála: tárcanovella Karsai Dániel halálára
Nem kellett volna előkotorni a fiókból azt az oklevelet. Persze csak magára haragudhat, minek őrizgette. Furcsa, hogy az ember milyen nehezen mond le az emlékeiről, még ha azok nem is a legszebbek. És tárgyak csak, mint egy ócska oklevél.
Miki volt élete gyertyalángja, mértani középpont az univerzumban. Ma beéri a kiskutyával, legalább ennyi jutott, győzködi magát. Ivott, mint a gödény – Miki, nem a kutya –, de azért nagy szerelem volt az övék. Honnan tudta volna, mit tett a férje a forradalom alatt! Nem volt szokás ilyesmikről beszélni, mint manapság, amikor azt is megtárgyalják az emberek, ki mekkorát szarik reggelente. Vera meg Tibi. Agyturkászhoz szaladgálnak, és mindenféle modern szóval hajigálóznak az ő lakásában, amiket nem ért. Tarnszgen…, vagy micsoda. Amikor ő is hibás, meg a dédimama is, meg az ükök is, akiket soha nem ismert. Micsoda hülyeség. Tibi magától nem lenne ilyen bolond, Vera fertőzte meg ezekkel a különös eszmékkel. Most már azért is az anyját hibáztatja, amiért nem vitte többre, és maradt általános iskolai tanárnak.
Az oklevél. Igazi aranybánya Vera manipulátor lelkének. Ha jobban belegondol, Vera mozgatta úgy a szálakat, hogy egyszer csak odamenjenek az asztalhoz családi holmikat, fotókat, csecsebecséket nézegetni. És még van képe úgy tenni, mintha a kincskeresés az anyósa ötlete lett volna. Francokat. Így még egy okot találhatott arra, hogy a szülőket kiáltsák ki nagy elégedetten minden életbajok okozójának.
Nézegeti kicsit a karját, a májfoltokat, a meggyűrődött bőrt, és arra gondol, hogy vele már minden megtörtént. Tudja az ember, hogy megöregszik és meghal, persze, de egészen más dolog tudni ezt és megint más átélni. Fiatalon máshogy gondolkodott, idealista szemmel a világ jónak látszik, az ember belefeledkezik tanulásba, szerelmekbe, célokba, aztán lejjebb kell adnia, idomulnia a körülményekhez, a végére meg alig marad neki valami. Megöregedtem, elvásott a testem, és nem vittem semmire, csak egy lúzer fiam van, a Buksi meg ez a vacak lakás. Legalább ennyi jutott, ellenkezik ismét magával, van étel, fűtés, meleg ruha, művirág, más talán nem is kell az életben.
Ő fogadta be a kutyát, ő engedte be a fiatalokat is a kisszobába, amíg elkészül a házuk Ürömön. Persze azt is Vera erőltette. Építkezni, gyarapodni hiábavalóság, eltelik harminc-negyven év, az ember beleszokik bármibe, ami megtörténik, mert a dolgok olyanok, hogy csak úgy történnek, az ember meg simul szépen, mint a kaméleon. A kutya lustán csóválja a farkát. Elsőszülött ebem, mondja neki gyengéden. Régen volt másik kutyája is, Mikiről nevezte el, csak sajnos elütötte egy autó.
A konyhában a tányérok szanaszét dobálva, a lábas is elmosatlan maradt. El kell tüntetnie, különben hallgathatja estig a rendmániás menyét. Felcsavarja a régi rádiót, amíg mosogatószert nyom a diszkontos szivacsra. A politika régi szenvedélye, bár mostanában csak felhúzza magát a híreken. Már a széthúzás sem a régi, a világ szenvedése megfakult, minden unalmas lett, szürke és fénytelen. Mint ez a lakás, ahol Mikivel is éltek. Miért nem adod el, mama, kérdezte Tibi, neked feleekkora is elég lenne. Helyben vagyunk. Nem elég, hogy kisebb vagyont adott az építkezéshez, most már a lakásra is fáj a foguk. Mikor szembesítette Tibit az önzésével, az felhúzta az orrát. Ne légy nevetséges, mama. Csak neked akarunk jót. Kisebbet könnyebb lenne rendben tartani.
Amikor bemondják, hogy meghalt az a fiatal ügyvéd, aki súlyos beteg volt, elszorul a szíve. Félbehagyja a mosószernyomkodást, és leereszkedik a konyhaasztal mellé. Hónapok óta figyelemmel kíséri a sorsát. Maga sem érti pontosan, mi fogta meg a tragédiában, nem ismert hasonló beteget, a családjában mindenki hirtelen és gyorsan távozott. Talán a harc erőssége tetszett neki. A haldokló test és a cselekvő szellem paradoxona. Hogy a fiú nem adta fel, ahogy az ő családjában szinte mindenki. Az anyja elhagyta az apját, jó, hát nehéz volt, apa is ivott rendesen, de miért nem lehetett vele kibírni, ő is kibírta a Mikivel. Az öccse meg inkább hátsófali infarktust kapott, csak ne kelljen az adósságokkal szembenéznie. És Miki.
Szép családja volt, csodás lakása, nem is álmodhattak volna ilyesmiről Romániában. Igaz, Magyarországon nem talált olyan munkát, amit igazán szeretett volna, nyugdíjasként sem találta a helyét, de egészséges maradt, a régi állásából meg maradt pénzük bőven. Miért nem tudta kivárni együtt, rendesen a végét?
Befogja a fülét, hogy ne hallja azt a veszekedést, amit Tibi provokált évekkel ezelőtt. Tudod, mit csinált a papa odaát? Beszélt neked erről valaha is? Akarod, hogy utánanézzek, vagy söpörjük ezt is a szőnyeg alá, ahogy szokás ebben a családban? Ordított vele. Nem tiszteli az apja emlékét, és egyáltalán hogy jut eszébe, hogy nyomozzon a múltja után. A halottakat hagyjuk békében nyugodni! Tibi azonban, ahogy szokta a házassága óta, traumákról meg generációs bűnökről hadovált, aztán bevágta maga után az ajtót. Azóta kibékültek. Persze, Verának kellett a kölcsönszoba, hogy ne kelljen albérletet fizetni.
Ez a fiatal ügyvéd hasonlóra készült, mint a Miki, de a két ügyet akkor sem hasonlíthatta össze. A fiatal ügyvédnek jó oka volt rá, és nem akarta titokban, szégyenkezve végrehajtani. Nem akart gyógyszerekkel teli testtel elbújni egy erdőben, hogy aztán felhúzza magát egy fára, elhallgatva mindenki elől, mit érez, mire készül. Emelt fővel akart távozni, de megakadályozták benne. Nyomorult világ ez, rossz volt, amikor ő megszületett, rossz volt Romániában, itt és most is rossz, amikor meghalt az ügyvéd, és ha egyszer rá kerül a sor, talán még ennél is rosszabb lesz.
Hangosan tör fel belőle a sírás, mintha a saját fiát vesztette volna el. A kutya felemeli a fejét a párnáról, aztán visszateszi, és behunyt szemmel szusszant. Sír egy darabig, közben próbál az erkölcsi győzelem gondolatára koncentrálni: halovány remény, de a történelem sodrában mégiscsak egy utolsó szalmaszál, amibe érdemes belekapaszkodni. Aztán letörli a taknyát, és gyorsan elmosogat, mielőtt hazaérnek.