Kislánykorom óta arról álmodozom, hogy egyszer majd nagy, gyönyörű esküvőm lesz. Már akkor eldöntöttem, mire vonulok be, hogy mi lesz az első tánc, és hogy milyen szertartást szeretnék. És most, amikor itt vagyok két héttel a nagy nap előtt, egyszerűen nem tudok kikapcsolni, nem tudok arra gondolni, hogy házasodom, hogy mindjárt itt a nagy napom, mert annyira lefoglal a munkám és a körülöttem lévő dolgok, hogy nincs rá időm. Napokig eszembe se jut, hogy most lesz az esküvőm, és ez szerintem nem normális. És ez nem azért van, mert ne imádnám az embert, akihez hozzámegyek, vagy ne imádnám a barátaimat, akikkel együtt ünnepeljük a nagy napot, hanem egyszerűen fel sem tudom fogni a tényt, hogy mindjárt itt van az esküvő napja, amit egy éve szervezek, és amibe rengeteg pénzt és időt öltünk bele. Egyszerűen olyan, mintha nem lenne valóság.

Azt hiszem ehhez az is hozzátartozik, hogy soha életemben nem voltam még annyira kimerült, mint most. Esténként már remegek a fáradtságtól, és csak arra tudok gondolni, hogy a holnapot túléljem, és majd a nászúton pihenek.

Hétvégén, amikor találkoztam a legjobb barátnőmmel, láttam, hogy ő sokkal izgatottabb, mint én, és ez olyan jólesett. Ő azt tanácsolta, hogy muszáj ezt megélnem, élvezzem végre, és engedjek el mindent. De furcsa, azt sem tudom, mit engedjek el, hiszen egyébként egy nagyon boldog és elégedett ember vagyok, aki hálás az életéért, és szeret élni, így nem értem, miért nem tudom most ezt az érzést megélni.

Ha adhatok egy tanácsot a leendő menyasszonyoknak, ne kimerülten szervezzenek esküvőt, mert egyszerűen képtelenek lesznek így megélni ezt az időszakot. Menjenek el az esküvő előtt pihenni, és engedjék át magukat ennek az érzésnek, mert ezt meg kell élni, és persze rengeteg erő kell ahhoz, hogy túlóra után még legyen energiád arra, hogy összeállítsd a zenelistát, vagy a fotósnak inspirációkat gyűjts, vagy a dekort a legkisebb részletekig megtervezd, és azon izgulj, hogy vajon 70 ember elfér-e leültetve a teremben. Arról nem is beszélve, hogy a kisebb konfilktusokat is neked kell menedzselned, ki hova üljön, kit kivel lehet összeereszteni, a család mely tagjára kell odafigyelned, ki sértődik meg, ha nem hívod meg, kit kell meghívni, ki az, akit szeretnéd, hogy ott legyen, de az évek elválasztották tőled... és akkor még azokat nem is említettem, akik az idődet rabolják, és az utolsó pillanatban mondják le az esküvődet, és nem értik meg, hogy neked mennyi energiád és pénzed van abban, hogy minden tökéletes legyen...

Szóval igen, nem kertelek, nagyon fárasztó esküvőt szervezni, legalábbis nagy esküvőt. Eszméletlen módon frusztrál, amikor jönnek velem szembe közösségi médián a tökéletes menyasszonyok, akik arról beszélnek, hogy ez életük legszebb időszaka, és éjjel-nappal erre gondolnak, ilyenkor olyan rossz menyasszonynak érzem magam...

Meg kellett tanulnom, hogy ezek ne frusztráljanak, hanem egyszerűen én egy olyan ember vagyok, aki imádja a hétköznapokat is éppen úgy megélni, mint az életének ilyen nagy eseményeit. Nem pörgök rá, mert tudom, hogy akkor csak elrontom, és idegeskedni fogok, én pedig nem akarok idegeskedni, nem akarok mindenkinek megfelelni, én csak jól akarom érezni magam, bulizni a családommal és barátaimmal, és abszolút nem érdekel, ki mit gondol arról, hogy mi volt jó, vagy éppen nem jó az esküvőnkön, én ezt elengedtem.

Néha megcsap az izgatottság, és akkor realizálom, hogy ez tényleg mindjárt itt van, és minden bizonnyal csodálatos lesz. Várom, nagyon várom, de nem köti le minden gondolatomat, és nem ezzel kelek és fekszek, mert annyi minden más jó és szép van az életben, nem tehetem fel egy lapra a boldogságomat.

De annyi bizonyos, hogy életem szerelméhez, a legjobb barátomhoz megyek hozzá, és ez mindennél többet ér. Ez a mi napunk lesz, amit akkor, ott biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobban fogunk megélni...