Problémás kamaszként könyveltek el minket, az én szüleim frissen váltak el, náluk az agresszió, hivatalosan mondva a családon belüli erőszak volt az úr. A fránya cigi hozott össze, te le mered tüdőzni, kérdezte egy szürke őszi napon a villamosmegálló előtt szokásos hányaveti modorában, amiről utólag egyértelműen megállapítható, hogy a pszichés szükség szülte. Le mertem, és abban a pillanatban elnyertem a barátságát.

A kilencvenes években mindenki táncolt

A rendszerváltáson, mint afféle gyerekbetegségen átesett ország folytatta a kádári gyakorlatot, mely szerint a mellkasokban állandósultan rossz közérzet gomolyog. Mi közben négy éven át véd- és dacszövetségben, túlhabzóan éltünk. Matekóra helyett rendszeresen a sarki kávézóba jártunk biliárdozni, ott jöttem rá elég hamar, hogy a délelőtti sör nem az én műfajom. Volt, hogy hosszan hallgattunk egymás társaságában, én szörnyen kényelmetlenül éreztem magam, ő élvezte. Nem hallgatom el, tudott bántó lenni, szinte gonosz, különösen a suli első évében, és szerencse, hogy kitartottam mellette, mert a következő években hagyta magából kiúszni a mérgeket, és egyre többször mutatta, mekkora szíve van. De közben megmaradt bozótharcosnak, semmi mellébeszélés, hátsó szándék, ki nem mondott, sunyi gondolat.

Egymásba karoltunk négy éven át. Szünetekben sutyorogtunk az osztályfőnökről, aki mindkettőnk pótapja volt: ő szerelemnek élte meg, én suta ragaszkodásnak. Együtt kértünk bocsánatot a fizikatanártól, akinek végigamőbáztuk az óráit – ó, azok a maratonok! –, és együtt nevettük ki az alkeszgyanús matektanárt, aki helyett rendszeresen okos osztálytársaink oldották meg a feladatokat, amikor végleg belezavarodott. Együtt keveredtünk bajba a sok igazolatlan, ellógott óra miatt. Mennyit, de mennyit ücsörögtünk a sulit körülvevő panelrengetegben, telekaristolt padokon, az iskolai folyosók zegzugaiban! Titkainkat – a stikában eregetett dohányfüstöt, a bénácska szerelmi ügyeket, a baráti kavarásokat – őrizték a koszlott sulivécék, együtt olvastunk Adyt és Pilinszkyt, és fontoskodó vitákat folytattunk arról, hogy Madonna értékteremtő művész-e vagy sem – É. volt a földkerekség legnagyobb Madonna-rajongója, és ez felnőttként is így maradt. Együtt váltottunk a hiphop és a szórakoztató funky később lenézett galaxisából magyar alternatívba: a Fiatal Művészek Klubjába jártunk, VHK-koncerten pogóztunk, Bódy Gábor-filmeket néztünk, kockás férfiingeket és kirojtosodott, bő farmert hordtunk – ironikus, hogy mostanság mainstream divatja lett –, a legendás Móri borozóban ittuk a vébékát, és igyekeztünk nem tudomást venni a főnökség kolompolásáról („Fogyasszunk kérem, záróra!”).

Néha, igen, elárultuk egymást. És együtt voltunk szerelmesek, szerencsére sohasem ugyanabba. Egyszer még a rendőrök is üldözőbe vettek minket, igaz, tévedésből, de közösen éltük át azt a kikophatatlan káeurópai tapasztalatot, mennyire megalázó, amikor jancsói egyenruhások félórán át némán igazoltatnak, mintha bűnözők lennénk.

Mennyi gyerekes haragszomrád és teátrális kibékülés volt, istenem. „Ifjúság bolondság, ó de mégis. Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt.” Én biztosan nem hiszem.

"...Ez a jó kezdőszó"

Az érettségi után kapcsolatban maradtunk, de a fiatal évek voltak meghatározóak, mint szinte mindenki életében. Később az idő zsugorodni kezdett – mint mindenki életében. É. az önkéntes rendőrök, hatalmi pojácák és buzgó házmesterek Magyarországán jó néhány vargabetűt írt le a bulikirálynő státuszától a radikális baloldalin át a keresztény gyülekezetig. Bizonytalanul araszolt a mindennapi szorongattatások által beszűkült életszínpadon, nehezen találta a helyét. Végül sikerült megállapodnia, lett társa, és olyan munkája, amit szeretett, és amiben igazán jó volt.

Rég nem találkoztunk, de időnként cseteltünk. Így tudtam meg, hogy baj van. Ez a jó kezdőszó, villant fel Esterházy kezdőmondata abból a bizonyos regényből, de É. szépen megkért, hogy ne sajnálkozzak felette, és ne terjesszem, amit elmondott, így csak annyit válaszoltam: értem.

Gyáva voltam, egyre halogattam a találkozást, rettegtem attól, hogy ezzel a harcedzett lánnyal, akinek leginkább harsány, kicsit nyers és nagyon őszinte nevetésére emlékszem, mit művelt a betegség. Cseteltünk hát, ő inkább rólam akart beszélgetni, és néha aktuálpolitikáról, ami még megroggyantan is felidegelte. Ha rákérdeztem, hogy van, szűkszavúan válaszolt. A közelítő halál bizonyossága előre felkészített a búcsúra, mégis padlót fogtam, amikor egy szeptember végi telefonhívásból értesültem róla, hogy hosszú szenvedés után meggyötört teste nyugalomra lelt. Az iránta való gyász önértékén túl számomra nagyerejű, elementáris felismerést is hordozott: azt hiszem, vele együtt vettem végleg búcsút a fiatalságomtól. A kosztolányis fák a túlsó oldalról aranykezükkel intenek – most már nekem is.

Ha már iskolai téma: galériánkból kiderül, hogyan vélekedtek a tanárok a mobilrendeletről!