Mindig Magyarországon karácsonyoztam. Furcsállom is, ha valaki ilyenkor elutazik (sejtem, inkább menekülés az), nekem soha nem jutott még eszembe, hogy családtól, szülőföldtől, ötven négyzetméteres lakástól távol töltsem ezt a három napot. Többször leírtam már, hogy minden visszásságával, kaotikusságával és igazságtalanságával együtt szeretem, és maximálisan a sajátomnak érzem. Megértem a karácsonyfóbiásokat, mert a magánytól a súlyos traumákig sok minden okozhatja. Nekem is jutott ki hasonlóból, szerencsére nem az ünnepekhez kötődik: nem is hagyom, hogy az emlékek elvegyenek tőlem egy kielégítő, kvázi-boldog életet, felépítem én a magamét.

Emigráció

Vissza az idei karácsonyhoz. Idén először történt meg, hogy négy testvéremből hárman is a messzi távolból érkeztek közös fa alá. Már csak ketten élünk itthon, a többiek szétszóródtak Európában: Svájcban, Spanyolországban, Hollandiában élnek, tanulnak, dolgoznak. Azt hiszem, nem is telepednek többé haza, és most semmiképp sem kevernék ide direkt politizálást, de akár a karácsonyfóbiásokat, őket is meg tudom érteni. Aki kiköltözik, annak általában nyomós oka van rá, hogy kint is maradjon, ez az ok néha banális, egyéb esetben kifejezetten komoly. Van, akinek ez az egyetlen járható út: a másik talán az abszolút rejtőzködés lenne.

Magyarországon nincs is olyan baráti vagy családi közösség, ahonnan ne költöztek volna ki egyesek szerencsét próbálni. Ők gyakran csak évente egyszer-kétszer találkoznak az itthon maradtakkal, és ez még a jobbik eset: a karácsony kifejezetten jó ürügy a vegyülésre, ettől függetlenül most is tudok olyanról a családban, aki csak januárban látogat haza, mert egyáltalán nincs kedve a káoszban és a tömegben repkedni, és nem is hatja meg sem a pirosbetűs ünnep, sem a haza.

A mi karácsonyunk

Aztán eltelt a közös napunk, nagy események nélkül. Az egyik testvérem a lakoma és az ajándékozás között a márciusi esküvőjéről mesélt, a másik az új munkájáról, a harmadik a tengerparti városban töltött új életéről, ami maga a színtiszta hedonizmus, jó értelemben. A fiamat alig láttam, felszívta a svájci unokatestvérek kavalkádja és a rengeteg ajándék. Az utolsó órák eltelt, kajakómás, bejgliszagú pilledésében váratlanul eszembe jutott gyerekkorom gyufásskatulyába zárt angyalkája, akiről egyszer írtam már itt, de valamiért most nem találom azt a cikket, és kis híján könny szökött a szemem a gondolatra: a világomban voltaképp nincs jelenleg más, csak az öröm, hogy minden megvan, tényleg minden.

Galériánkban fotókat találsz a mi karácsonyunkról!