Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először: Szaporodjatok és sokasodjatok! És ha nem? címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Azt, hogy mekkora tabu még mindig – főleg egy nőnek! – nem akarni gyereket, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a „childfree” kifejezés csak a 20. század utolsó éveiben gyökeresedett meg a közbeszédben. Jelentése: tudatosan gyerektelen (más szóval „gyerekmentes”), szemben a „childless”-szel, ez a szó ugyanis azokra is kiterjed, illetve elsősorban azokat foglalja magában, akik szeretnének gyereket, de valamilyen okból nem lehet nekik.

A hatékony fogamzásgátlási módszerek elterjedése előtt a gyerektelenséget csak a szexuális kapcsolat, vagyis a házasság elkerülésével lehetett garantálni: ezért nem volt hajlandó férjhez menni I. Erzsébet angol királynő, Susan B. Anthony amerikai szüfrazsett, Brunszvik Teréz, unokahúga, Teleki Blanka vagy éppen Karacs Teréz, a magyar nők oktatásának úttörői. Tudták jól, hogy házasságban nem korlátozhatják a születendő gyermekek számát, szakadatlan terhességek és hat, nyolc, tíz gyerek mellett pedig vajmi kevés időt tudnának a számukra fontos ügyekre szánni. I. Erzsébet a saját uralkodói tetteivel akart történelmet írni, nem örökös biztosításával, Susan B. Anthony pedig a fejét fogta, valahányszor egy-egy munkatársnője férjhez ment, akkor ugyanis az illető nagy eséllyel elveszett a mozgalom számára.

Ők mindannyian felháborítónak találták a bevett elképzelést, miszerint egy nő kizárólag gyerekszülés útján gazdagíthatja a társadalmat, és mindent ennek kell alárendelnie. Már több mint száz éve halottak mind, de a gondolat, ami ellen tiltakoztak, él és virul: lehet egy nő professzor, űrhajós, művész vagy mérnök, ha nincs gyereke, valószínűleg nem fogják teljes embernek tekinteni és elismerni. Nagy eséllyel sajnálják és lesajnálják, önzőnek vélik vagy boldogtalannak, de elfogadni a döntését aligha fogják. Kivéve esetleg, ha apáca – korábban a családi ellenkezés közepette valóban a kolostor volt az intellektuális tevékenységre vágyó nők egyetlen mentsvára, a házasság elkerülésének egyetlen társadalmilag elfogadott útja. Ma már a társadalmi változásoknak és a fogamzásgátlásnak köszönhetően egyedülállók és párkapcsolatban élők számára egyaránt lehetséges a gyerektelen életmód: léteznek „dink” házaspárok is. A szó a „dual income no kids”, azaz „két fizetés, nincs gyerek” szavak kezdőbetűiből áll össze.

PERVERZ?

Növekvő tendenciáról beszélünk: az USA-beli Pew Központ 2010-es kutatása szerint az amerikai nők mintegy egyötöde (1970-ben még csak egytizede), akarva-akaratlanul, de gyermektelenül ér szülőképes kora végére. Az OECD-kutatások szerint Európán belül Spanyolországban, Ausztriában és az Egyesült Királyságban a legelterjedtebb a gyermektelenség, ezekben az országokban a 40–44 év közötti nők 21,5, 21,6, illetve 20 százaléka volt gyermektelen 2011-ben. A jelenség Kelet-Európában a legritkább (cserébe itt rendkívül gyakori az egyetlen gyerek vállalása). Magyarországon 2011-ben a 40 és 44 év közötti nők 12 százaléka nem szült (1995-ben 8,5 százalékuk). Arról, hogy hány esetben áll tudatos döntés a háttérben, sajnos kevés adat áll rendelkezésünkre – az amerikai National Centre of Health Statistics szerint 1995-ben a szülőképes korú nők 6,6 százaléka sorolta magát ebbe a kategóriába.

A tudatosan gyerektelen fogalmat Ellen Peck amerikai tanár és író használta először, amikor megalapította National Organization for Non-Parents (N.O.N.) nevű szervezetét. A nevet később National Organization for Optional Parenthoodra változtatták (Nemzeti Szervezet a Választható Gyermekvállalásért). Kezdeményezésükre augusztus 1. a tudatosan gyermektelenek világnapja (ami egybeesik a túlfogyasztás világnapjával). Peck még a hetvenes években könyvet írt A babacsapda címmel, melynek hatására a hasonszőrűek rájöttek, hogy az „anyaösztönük” hiányával nincsenek egyedül. Ez ugyanis a leggyakoribb indok, amivel a childfree nők indokolják a döntésüket: hiába várnak az állítólag előbb-utóbb minden nőt eluraló késztetésre, a mindent elsöprő vágyra a gyerek után, az egyszerűen nem jön el. Nem olvadnak el egy kisbaba látványától, ahogy illene, és a biológiai óra ketyegését sem hallják, akárhogy fülelnek. Amikor Marcia Drut-Davis tanár 1974-ben elmesélte egy népszerű amerikai talk show-ban, hogy így érez, a műsorvezető nemes egyszerűséggel perverznek minősítette. Nem ez volt nyilatkozata egyetlen következménye: Marciát kirúgták az iskolából, ahol dolgozott – ez sarkallta arra, hogy ő is könyvet írjon, és küzdjön a tudatosan gyerektelen életmóddal kapcsolatos tévhitek eloszlatásáért.

ERRE A VILÁGRA?

Nem igaz például, hogy a tudatosan gyerektelenek feltétlenül utálják a gyerekeket: sokan közülük nagynéniként, orvosként, ápolóként vagy éppen tanárként kifejezetten élvezettel foglalkoznak velük, idejük egy részét szívesen szánják rájuk, az összeset viszont nem. „Egy kétszáz évvel ezelőtti úri háztartásban, ahol ott volt a dajka, a nevelőnő, a személyzet és a kiterjedt rokonság, lehet, hogy szültem volna – játszik el a gondolattal a 45 éves Bogi –, de így, hogy 24 órában az én felelősségem lenne a gyerek ellátása, nem vállaltam.” A tudatosan gyerektelen emberek kisebb része külső okokkal magyarázza a (mégis tudatosnak és sajátnak mondott) döntését: visszatérő érv például (férfiak és nők részéről is), hogy rossz a világ, nehéz az élet, miért vállaljon „ide” gyereket. Tomi és Lilla 25 évesek, házasok, ők a bizonytalan lakhatással indokolják, hogy ketten maradnak: „Nem kell kimondottan nélkülöznünk, de megtakarításunk sincs, nem tudunk a fizetésünkből félretenni, így nem fogunk tudni belátható időn belül saját lakást venni. Albérletbe pedig nem csinálunk gyereket.” Több nőnél megjelenik az az indok, hogy a szülés után kevés vagy nulla támogatásra számíthatna a partnerétől. Környezetükben ráadásul azt látják, hogy sok párkapcsolat megromlik a gyerekvállalás után, egyedülálló anyák pedig nem akarnak lenni. Mások azzal hozakodnak elő, hogy a munkahelyük nem tolerálná a döntést.

Többen saját magukat nem tartják alkalmasnak vagy képesnek a gyerekvállalásra, például úgy érzik, nem lennének elég türelmesek a szülői szerepben, vagy nincs meg bennük a szükséges gondoskodási hajlam. Másokat az állandó gyerekzsivaj és nyüzsgés zavarna.

„Introvertált vagyok – mondja a 38 éves Mariann. – Fontos számomra a feltöltődéshez, hogy naponta legalább néhány órát egyedül legyek. Ha anya lennék, ez valószínűleg nem adatna meg. Úgy látom, hogy a gyerekmentes fórumokon sok az introvertált” – teszi még hozzá.

Néhányan egészségügyi, illetve testi okokat hoznak fel: „Crohn-beteg vagyok, nem szeretném ezt átörökíteni senkire” – mondja például a 31 éves Aranka. Olyan egészségügyi probléma is előfordul a lemondás hátterében, amit terhesség és szoptatás alatt nem szedhető gyógyszerekkel lehet szinten tartani. Mások a múltjukban keresik az okokat. „Bántalmazott gyerek voltam. Nem akarom kockáztatni, hogy továbbadjam a mintát és magam is bántalmazó szülő legyek” – indokolja döntését a 26 éves Lívia.

„Gyerekkoromban gyakran kellett vigyáznom a húgomra – idézi fel a 40 éves Zoltán –, és akkor jöttem rá, hogy nem tudok mit kezdeni a gyerekekkel. Pedig a húgom egyáltalán nem volt rossz gyerek, és nem is arról van szó, hogy utáltam volna. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ez nem nekem való.” Akadnak azonban olyanok is, akik arról számolnak be, hogy kifejezett ellenérzésük van a gyerekekkel szemben, sokan közülük már gyerekként is „ufónak”, kívülállónak érezték magukat, nem jöttek ki a kortársaikkal. Az egyik interjúalanyom bevallotta, hogy ő maga égetni valóan rossz kölyök volt, utólag együtt érez a szüleivel, és az tartja vissza a gyerekvállalástól, hogy hátha őrá ütne az utóda. Egy másik válaszadót kiközösítettek és bántottak az osztálytársai, ezért nem szereti a gyerekeket. További jellemző ok a változástól való idegenkedés: sokan (nők, férfiak egyaránt) a párkapcsolatukkal jelenlegi formájában olyannyira elégedettek, hogy egy gyerek jövetelével sem akarnak változtatni rajta. „A párkapcsolat a szülés után már csak a gyerek körüli közös munkáról szól, elvész benne a kettőnk szerelme” – véli a 33 éves Anikó.

A nők közül többen említik még a viszolygást a terhességtől-szüléstől-szoptatástól és/vagy a félelmet az ezekkel járó testi változásoktól. Sokan a globális túlnépesedéssel és a növekvő ökológiai lábnyommal indokolják döntésüket. Amerikában még az Önkéntes Emberi Kipusztulás Mozgalma is megalakult 1991-ben: ők ezt látják az egyetlen esélynek a bioszféra regenerálódására.

SZEMREHÁNYÁSOK

Ha körülnézünk a „Gyermekmentes Övezet” Facebook-oldalán, elég sok sarkítással találkozhatunk: a posztok, mémek nem is olyan kis részében a gyerekek folyton üvöltő, mindent összekoszoló és szétverő, tomboló, nyáladzó mini szörnyek, a szülők leharcolt, kialvatlan, lehányt pólós zombik, ezzel szemben a tudatos gyermektelenek pezsgőt szürcsölő, Balin nyaraló, karcsú, boldog és szabad emberek. Ha ez elsőre meghökkentőnek tűnik is, valamelyest megértőbbé válunk, ha arról kérdezzük a tudatosan gyermektelen embereket, hogy miként fogadja döntésüket a környezetük.

Bemelegítésnek nézzük például a harmincéves Emi esetét: amikor a két kutyáját vitte le sétálni, e szavakkal üdvözölte a szomszéd a lépcsőházban: „Te vagy a Zsuzsáék lánya? Biztos ők is jobban örülnének már unokáknak, mint kutyáknak!” Hasonlóan tapintatos, amikor a kedves ismerős a következő kérdést szegezi gyerektelen embertársának: „De hát akkor mi értelme van az életednek?” Ilyen nehéz elképzelni, hogy mindenki életének más az értelme, és ezt saját magának kell megtalálnia? „Önző vagy!” – erről a reakcióról is sokan számolnak be. Vajon a történetesen szintén gyerektelen Dévény Annának is ezt mondták volna? Ha pedig az illető valóban önző, akkor nem az a helyes döntés, ha tartózkodik a gyerekvállalástól? „Nem akarsz felnőni, nem mersz felelősséget vállalni!” – hangzik az újabb tipikus szemrehányás, amiről a 35 éves Judit csak ezt gondolja: „Ezen mindig röhöghetnékem volt, mert már a tanulmányaim alatt is dolgoztam, hogy ne a szüleim feje fájjon például a ruháim vagy a tankönyvek ára miatt. A diploma után azonnal dolgozni kezdtem és mindig eltartottam magam. Mára saját cégem van. Szóval így félek a felelősségtől.” A családnév továbbvitele, az életkor vagy az esetleges jövőbeni megbánás sem tűnik elég nyomós érvnek ahhoz, hogy az ember olyasmire adja a fejét, amit egyébként nem akar – ahogy az sem, hogy „pedig jól áll” a testvére kisbabája a kezében. „De ki nyitja majd rád az ajtót, ha öreg leszel?” – próbálkozik tovább az elhivatott térítő. Erre is könnyen felelnek a tudatosan gyerektelenek, hiszen nekik általában kiterjedt baráti kapcsolataik vannak, és egyáltalán nem látják olyan általánosnak, hogy a felnőtt gyerekek törődnek idős szüleikkel. Joggal mutatnak rá arra is, hogy az sem éppen önzetlen dolog, ha valaki a majdani ápolás reményében vállal gyereket. Ha a tudatosan gyerektelen minden érvet megcáfol, akkor búcsúzóul megkapja, hogy majd „úgyis meggondolja magát”, például mert rátalál a „megfelelő” partnerre.

BÁTORSÁG ÉS ÖNISMERET

Felmerül a kérdés, hogy miért ölnek ilyen sokan ilyen roppant energiákat abba, hogy tudatosan gyerektelen rokonaikat, ismerőseiket meggyőzzék életmódválasztásuk helytelenségéről. Hiszen a childfree emberek többsége nem akar másokat lebeszélni a gyerekvállalásról (azzal együtt, hogy néhányuknak valóban kihívást jelent nem sértő módon megfogalmazni érzéseiket a gyereket vállalók számára). Megszűnik-e valaha a tudatosan gyerektelenek megbélyegzése? Korábban aligha lehetett szóba hozni a szülői késztetés hiányát, arról pedig, hogy sokan utólag megbánják a gyerekvállalást, még ma is alig lehet beszélni. Márpedig ha valaki rengeteg áldozatot hozott és egy sor kellemetlenséget szenvedett el olyasmiért, amit ő maga nem is akart igazán, soha nem fog meghajolni az előtt, akinek vele ellentétben volt kellő bátorsága és önismerete nemet mondani. Valószínűleg azok működtetik a „gyerekkövetelő gépezetet” (a férfiak ellen is, ha betöltik a negyvenet), akik nem tudatosan hozták életük legfontosabb döntéseit. Így nekik soha semmi nem lesz elfogadható indok a gyerekvállalás mellőzésére.

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy a tudatosan gyerektelenek számos olyan okot felsorolnak, ami egy gyereket akarónak nem jelent elrettentő tényezőt vagy leküzdhetetlen akadályt. „A megfelelő idő sosem jön el – mondta egyszer háromgyerekes barátnőm. – Mindig vannak ellenérvek, de aki tényleg akar gyereket, az előbb-utóbb belevág.” Erről eszembe jut Mariann, aki súlyosan bántalmazott gyerekként nőtt fel, később is agresszív férfi mellett kötött ki, ráadásul hajléktalan volt, amikor az orvos közölte vele, hogy terhes. És sírt örömében. Ma gyerekbántalmazás-ellenes aktivista, és szerényen, de nagy szeretetben él 14 éves fiával egy albérletben: anyai hajlamait a szörnyű tapasztalatok sem tudták kiölni. Ugyanígy, aki nem akar gyereket, az kacsalábon forgó palotában, ideális körülmények közt, a legszeretőbb társ mellett sem fog akarni. Így jobb is, ha nem kényszerítjük különféle magyarázatok kiagyalására, hanem – ha már nem bírtuk magunkban tartani a tolakodó kérdést – elfogadjuk a választ: „Soha nem lesz gyerekem, mert nem akarok.”