Túl régóta senyvedünk karanténban és nincs jobb dolgunk? Ki tudja, de egyvalami tény: amióta az észak-koreai diktátor, Kim Dzsongun halálhírét keltették, azóta a twitteren eléggeé trending topik, mármint gyakran felbukkan az ő 31 éves húga. Kim Jodzsong igen komoly rajongótábort is gyűjtött az elmúlt napokban, pedig az ég szerelmére, a Föld egyik legkeményebb diktatúrájának befolyásos személyiségéről van szó! Mint közismert, Észak-Koreából, főként annak elitjéről igen ritkán szivárognak ki megbízható hírek; a múlt héten a nemzetközi hírszerzők arra utaltak, hogy a diktátor egy szívműtét után rossz egészségi állapotban van. Még a nagyapja emlékére rendezett születésnapi felvonulást is kihagyta április 15-én. Egyre több olyan híresztelés kapott szárnyra, miszerint a vezető már el is halálozott – megjegyzendő, hogy még ő is csak 36 éves. Vasárnap a CNN észak-koreai hivatalos közleményekre hivatkozva arról tudósított, hogy Kim „él és jó egészségnek örvend”. Természetesen épp az észak-koreai vezetés titkolózása volt az, amely még jobban felszította a Kim haláláról szóló találgatásokat. És a következő lépés már magától értetődött: ki lesz az utóda? Csak nem a húga, Jodzsong, aki, ha az értesülések nem csalnak, a harmincas évek elején jár? Arról is szólnak pletykák, miszerint Kim Jodzsongot arra nevelték, hogy addig kormányozza az országot, amíg Kim Dzsongun most tíz év körüli (?) fia elég idős nem lesz ahhoz, hogy átvegye a hatalmat. Akárhogy is, a Twitter már most tele van Kim Jodzsong-mémekkel, amelyek a jövőbeli diktátorasszonyt (ha igaz…), anime -hősként ábrázolják. Itt például Jodzsong egy kenyérdarabbal a szájában rohan, „hogy le ne késsen az elfogott disszidensek kivégzéséről”: és ugyanennek az anime változata: „Helló, Kim Jodzsong a nevem és éppen késésben vagyok első diktátori munkanapomról.” De ez még nem minden: a twitterezők fancameket is késztenek Jodzsongról; rövid mémvideókat, amelyeket általában K-popsztárokról (segítünk: ők Dél-Koreából valók) szoktak készíteni: Más júzerek Azulához, az Avatár – Aang legendája egyik főgonoszához hasonlítják Jodzsongot, aki megörökli a trónt bátyjától és segít apjának megszállni más királyságokat: Egy szó mint száz, valóságos szuperhősnőként, popkulturális ikonként ábrázolják a diktátor húgát, aki csak azért, mert egy fiatal nő, semmivel sem kevésbé zsarnok, mint a bátyja. Sőt, magas rangú tagja az észak-koreai propagandagépezetnek, aki egyszer az észak-koreai katonai gyakorlatok ellen tiltakozó Dél-Koreát „gyávaságában ugató kutyának” nevezte. Ennek ellenére ő volt az észak-koreai diktátorcsalád első tagja, amely járt Dél-Koreában, amikor részt vett a 2018-as téli olimpiai játékok megnyitóján Phjongcshangban. Emellett úgy tudni, ő az egyik első számú felelőse az Egyesült Államokkal úgy-ahogy fenntartott diplomáciai kapcsolatoknak is. via mashable.com , wired.it Hol a zsarnokság van… 5 korszakalkotó film sötét történelmi figurákról: Hol a zsarnokság van… 5 korszakalkotó film sötét történelmi figurákról A diktátor (1941, Charlie Chaplin) A némafilm leghíresebb komikusa hangos vígjátékában dupla szerepet alakít, és első ízben csinál hülyét Hitlerből a mozivásznon. Chaplin játssza a történelmi kataklizmát elszenvedő zsidó főhőst (ő az, aki a Magyar táncok ritmusára borotvál), a náci vezérből pedig – Hynkel néven - kisszerű, cezaromán, idétlenül hadonászó karikatúrát fabrikál. Az Anschlusszal véget érő film bravúros jelenetek füzére: aki látta, biztos nem felejti el a saját szenvedélyes (halandzsanémet) beszédébe majdnem belefulladó, másszor földgömb alakú lufival álmatagon játszadozó Führert, vagy Hitler és Mussolini (a filmben Napolini) feltekerhető székkel vívott egómeccsét. Chaplint a film miatt Amerikában háborús uszítással vádolták, később pedig azt nyilatkozta, ha tudott volna a koncentrációs táborokról, sosem készíti el A diktátort. A film dramatizált változata egyébként a Vígszínházban megtekinthető Eszenyi Enikő rendezésében, a főszerepben ifj. Vidnyánszky Attilával. Sztálin halála (2017, Armando Iannucci) Sztálinról sok mozifeldolgozás született, de egyik se túl vicces - Iannucci szatírája viszont nagyon is az. Igaz, a szovjet diktátor a film első húsz percében kimúlik, viszont igazi politikai csatateret hagy maga után, ahol az addig puszta életükért reszkető párttársak kapát-kaszát ragadva esnek egymás torkának: hol diplomatikus hadműveletnek álcázva, hol szó szerint. Steve Buscemi, Michael Palin, Jason Isaacs és Jeffrey Tambor komédiázása mellett Simon Russell Beale a legemlékezetesebb Berija szerepében, akinek rémtettei szétfeszítik egy komédia kereteit, és akinek filmbéli halála – bár gigantikus kamu – végül szabályosan megfagyasztja a vért a néző ereiben. Rettegett Iván (1945, Szergej Eisenstein) A két részes, lényegében befejezetlenül maradt filmnek Chaplin is nagy rajongója volt. A szent célért küzdő orosz uralkodó, Ivan Vasziljevics ( Nyikolaj Cserkaszov ) kíméletlen zsarnokká válásának folyamatát Eizenstein gyönyörűen megkomponált képekben adja elő, de hiába született remekmű, egy diktatúrában elkerülhetetlennek látszott a főhős alakjának Sztálinnal való azonosítása. A film második részét a generalisszimusszal kapcsolatos (vélt vagy valós) hasonlóságok miatt betiltották, Eisenstein pedig nem sokkal ezután végzetes infarktust kapott. III. Richárd (1995, Richard Loncraine) Richárd kis bajszot visel, tankkal jön és karszalagja van. A kilencvenes évek egyik jól sikerült modernizáló opusza Shakespeare híres drámájának feldolgozása, ahol az amorális, de zseniális manipulátort, Gloster Richárdot a harmincas évek Angliájába telepítették, egy virtigli huszadik századi diktátor képére átfazonírozva. A filmet nézve nehéz a Hitler-párhuzamtól megszabadulni, a rendezés nem is tesz sokat ellene, bár hangsúlyozza, fiktív világról és fiktív ármánykodásokról akar beszélni. A klasszikus műveket aktualizáló mozis trend – lásd még Rómeó és Júlia – hamar unalmassá vált, itt azonban még jól működik: az alkotók viszonylag rövid játékidő alatt feszes és hátborzongató rémdrámát hoztak össze főszerepben a zseniális Ian McKellennel. Silvio és a többiek (2018, Paolo Sorrentino) Már Az ifjú pápa idején Sorrentino -rajongóvá váltunk, a Loro (kicsit suta fordításban Silvio és a többiek) pedig tovább mélyítette a rendező iránti csodálatot. Silvio Berlusconi félfiktív életrajza minden, csak nem képeskönyv-mozi: az ortodox biopic-elemek helyett „fellinis” hangulatú, varázslatos képi világú, és nem utolsósorban sötétlően ironikus leckét kapunk hatalomtechnikai trükkökből, hedonizmusból, kapitalizmusból és az elárult kisemberek nyomorúságából. Mondani se kell, a film magyar aktuálközéleti viszonyokkal való egyezése tisztán felismerhető, Toni Servillo pedig lubickol a svindler-ripacs üzletember, maffiózó és többszörös miniszterelnök szerepében. Többek között neki köszönhető az a bravúr, hogy a két és fél órás játékidőt egyetlen percre sem unjuk el.
