Az Omega karóráit rengeteg sportoló csuklóján láthattuk már, többek között azért is, mert 1932 óta az olimpiák hivatalos partnere a svájci gyártó. A patinás márka különleges típusait számos zenész és filmsztár hordja előszeretettel, de azt kevesen tudják, hogy még a NASA asztronautáinak is az Omegára esett a választása.

Történetünk ott kezdődik, hogy az űr meghódítása idején, tehát az 1960-as években a NASA mérnőkei úgy döntöttek, ideje egy megbízható karórát választani az űrhajósaik számára. Több márka is felmerült, mint például a Rolex, a Breitling, de végül az Omegára esett a választás. Tegyük hozzá, a márka pont a 60-as években bizonyított az Északi-sarkon is, ugyanis Ralph Plaisted ugyancsak a svájciak egy típusát választotta társaként a rendkívül zord körülmények közötti utazása során.

Az űr sötétjében persze ennél is durvább viszonyoknak kellett megfelelnie az időmérőknek. A páratartalom, a rendkívül szélsőséges hőmérséklet-ingadozás, a nyomás durva váltakozása, a brutális vibráció és a nulla gravitáció nem éppen a legideálisabb környezet egy karórának.

Wally Schirra volt az első, aki saját Omega CK 2998 Speedmasterét vitte magával 1962-ben a Mercury-program keretein belül, még a NASA hivatalos minősítése előtt. Mivel az óra megfelelt a kritériumoknak, és még a napi 5 másodperces késéshatáron belül is megmaradt, így a Speedmaster típus lett a befutó, amit 1965-től kezdtek el hordani a személyzettel rendelkező missziók során. Gus Grissom és John Young a minősítés után a Gemini-program keretein belül ruhájára erősítve vitt magával egy-egy darabot, ezzel pedig elkezdődött a Speedmaster és az űrkutatás hivatalos kapcsolata.

A későbbiekben a Speedmaster Professional Chronograph megjárta a Holdat is Buzz Aldrin csuklóján 1969-ben, ami nem kis elismerésnek számított a svájciak számára. A kollekció Moonwatch darabjai végül az Apollo-programok állandó résztvevőivé váltak, tovább emelve az Omega titulusát a legendás óragyártók között.