Ez a cikk az Éva Magazin korábbi lapszámában jelent meg először: Megműtettem a mellem címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Sose csúfolt senki miatta, nincsenek traumatikus élményeim. Persze a bikinivásárlás, meg úgy általában a felsőruházat kiválasztása mindig bosszankodással teli folyamat volt, de sose utáltam vagy tagadtam le ezt a testrészemet. Egyszerűen csak kamaszkorom óta az az érzésem, hogy sokkal vonzóbb, csinosabb lennék, ha egy kicsit nagyobb mellbőséggel áldott volna meg a természet.

MIKOR, HA NEM MOST?

A rengeteg pluszmunkának és túlórának köszönhetően év elején feltűnt, hogy egész csinos összeget sikerült megspórolnom a bankszámlámon, és életemben először éreztem azt, hogy nem reccsenne bele a családi költségvetés, ha magamra fordítanék egy nagyobbacska összeget. Egy mellnagyobbító műtét ötlete évek, évtizedek óta foglalkoztatott halványan, amolyan vágyálom volt, amire úgyse lesz keret. Most azonban hirtelen elérhetővé vált, amitől olyan érzésem támadt, mint a kisgyereknek, aki meglátja a karácsonyfa alatt azt az ajándékot, amiért régóta könyörgött.

Hónapokig nyomasztott a lelkiismeret, hogy „megérdemlem-e”, hisz annyi mindenre költhetnénk a műtét árát. Ott a kert végében a sufni, amit ki kéne cserélni, ráadásul harminchét éves vagyok, ez már a „B” oldal, a férjem szeret így is, ergo műcicibe beruházni egyértelmű pazarlás... De az ördögbe is! Harminchét éves vagyok, mikor, ha nem most? Miért ne kerülhetnék éppenséggel egyszer ÉN a fontossági lista élére? Miért ne érezhetném maradéktalanul jól magam a bőrömben? Így hát döntöttem: belevágok!

Beavattam a férjemet a tervembe, aki ugyan féltett, de (csillogó szemmel) támogatott, kerestem plasztikai sebészt, a szükséges vizsgálatok után megbeszéltük a műtét időpontját, majd, gondoltam, ideje bejelenteni a gyerekeknek is a nagy hírt. Állítólag egy hétig a karomat se nagyon tudom majd felemelni, tudniuk kell, mire készülök. Nyolcéves lányom reakciója azonban olyan kérdésekkel szembesített, amelyre nem igazán voltam felkészülve.

SZERETEM MAGAM, DE...

Lidi éles eszű, talpraesett, és nagyon bájos kislány. Olyan boldog magabiztossággal mosolyog a saját tükörképére, hogy öröm nézni. Az a fajta gyerek, akiről sugárzik, hogy egyben van.

A „nagy bejelentés” napján épp a leckéjét írta, amikor mesélni kezdtem neki a műtétemről. Rutineljárás, nem kell félteni, de egy-két hétig kicsit óvatosabban tudjuk csak megölelni egymást, mondtam. Lidi arcára zavar és dacos ellenállás ült ki. „Anya! – csattant fel –, te így vagy jó, ahogy vagy! Ne műttesd meg magad! Nem engedem!” Milyen drága, hogy aggódik értem, gondoltam, és már folytattam is volna az agitálást, amikor lányom heves kirohanással fojtotta belém a szót. „Apa így szeret téged, ahogy vagy! Mi is! Nem ez a legfontosabb?” Oké, oké, ez érzelmi zsarolás, de semmi gond, futott át az agyamon. Rövid felvezetőben biztosítottam őt arról, hogy nincs náluk fontosabb, de szültem, szoptattam, ami kicsit megviselte a mellem, és jobban érezném magam, ha kicsit formásabb lenne a cicim...

„Rendben! – dobta be az aduászt. – És ha én majd nagylány leszek, és azt mondom, hogy egy tetoválástól jobban érezném magam? Vagy én is nagy melleket szeretnék, mint te, akkor majd te is azt mondod, hogy támogatsz?”

A levegő egy pillanatra megfagyott közöttünk. Bár szeretem a lányom karakán természetét, és mindig büszke vagyok rá, milyen mesterien képes érvelni vitahelyzetben, ezúttal bosszúsággal töltött el az „akadékoskodása”. Rövidre zárhattam volna az eszmecserét, egy „Amit szabad Jupiternek...” frappáns végszóval, de az egész helyzettől hidegrázós rossz érzés tört rám, amitől szerettem volna mielőbb megszabadulni. Az est hátralevő részében próbáltam kiszedni belőle, hogy miért bántja ennyire a műtétem gondolata, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy fél a változástól. Attól, hogy „más” leszek. A maga nyolcéves gyereknyelvén azt próbálta a tudtomra adni, hogy tart az új mellnek a személyiségemre gyakorolt hatásától. Hogy már nem anyuci, hanem nagy cicis nő leszek, akit a filmekben minden pasi megbámul, és ha engem nemcsak apa, de más pasi is bámulni kezd, akkor annak egyenes következménye a válás, a család szétesése. Bár sikerült megnyugtatnom, úgy-ahogy helyre tettük a félelmeket és Lidi mosolyogva ment aludni, a rossz érzés továbbra is bennem maradt.

CSAPDAHELYZET

Lelki szemeim előtt felrémlett a 14 éves Lidi képe, aki ebédre is almát eszik, nehogy meghízzon, hisz a csinos lányok vékonyak. A 18 éves Lidié, aki kés alá feküdne, mert a csinos lányok nemcsak vékonyak, hanem nagy mellűek is... Ugyan milyen jogon parancsolhatnék megálljt neki akkor? Pont én. Egyszeriben világossá vált: csapdába estem. Az egyik oldalon a lányom, akit önszeretetre, a hibáinkkal való megbékélésre, elfogadásra nevelek. A másik oldalon én, aki mindezt most idézőjelbe teszi. Mondhatom, hogy ki vagyok békülve magammal, ha a tetteim éppenséggel másról árulkodnak. Pár év múlva, amikor kamaszkorba lép, és elkezdi összehasonlítgatni magát más lányokkal, győzködhetem, hogy ne legyen bizonytalan, hogy ne fogyózzon vagy sanyargassa a testét csak azért, hogy megfeleljen a szépségideálnak, ha én magam még egy műtétet is vállaltam azért, hogy az ideálishoz jobban hasonlítsak.

Tudom, hogy az alkoholista anya lányából nem feltétlenül lesz alkoholista, a dohányoséból dohányzó gyerek, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a beavatkozással, amellyel az én – bő húsz éve tartó – frusztrációm megszüntethető, olyan példát mutatok a lányomnak, amely hatással lehet a későbbi, saját testéhez fűződő viszonyára, testképére. Nem biztos, hogy így lesz, de megeshet.

KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK?

Mivel érdekelt, hogy milyen eséllyel vágom haza gyermekem majdani önértékelését, ha most kitartok és kés alá fekszem, kicsit utánaolvastam a dolgoknak. Egy 2016-os kutatás szerint a magyar nők mindössze 0,7 százaléka gondolja magáról azt, hogy gyönyörű, mikor reggel belenéz a tükörbe. A maradék 99,3 százalék elégedetlen a külsejével. Van, aki kisebb, más az életminőségét befolyásoló gyűlölettel tekint rá. Önbecsülésünkre a médiából ránk zúduló tökéletes mintával való összehasonlítgatás méri a legnagyobb csapást, és nem csak a mi korosztályunk gyomra ugrik görcsbe, amikor tükör elé áll. Egy idén kijött felmérésből kiderült, hogy minden második kamasz szeretne vékonyabb lenni, sőt az egészen kislányok, már az öt–nyolc évesek is aggódnak a szépségük, a megjelenésük miatt.

A gyerekpszichológusok szerint, bár a kortárs csoportok és a média hatása vitathatatlan, azt, hogy egy lánygyerek mit gondol a testéről, elsősorban az határozza meg, hogy a saját anyja mennyire érzi jól vagy rosszul magát a bőrében. A legerősebb minta az anyáé, és ez a minta már a korai évektől észrevétlenül kúszik be a gyerek bőre alá. Az anyáé, a nőé, akiknek ugyebár alig egy százaléka érzi elbűvölőnek magát... Nagy többségük rendszeresen ócsárolja magát. „Mekkora seggem van!”, „Jaj, nem eszem többet, mert már így is nagy a valagam!”

Ezek a kijelentések tudattalan programot ültetnek el a gyerekben, amitől az ugyanúgy fog gondolkodni a testéről, mint a mama. Sőt! Állítólag nem is kell, hogy hangosan szapuljuk magunkat, elég, ha néha csak nagyot sóhajtunk, amikor a tükör előtt a hasunkat nézegetjük, a gyerek ugyanis a testbeszédből is leveszi, hányadán is állunk magunkkal. Így lesz anyu utált vádlija, hasa vagy arca a kislánya számára is gyűlölt testrésszé, vagyis egy-egy frusztráció sokgenerációs örökséggé válhat, ami anyáról leányra száll.

Próbáltam felidézni, mit tanultam a nőiességről az anyukámtól, de semmi meghatározó élmény nem jutott eszembe. Sose láttam, hogy sminkelné magát, vagy gondterhelten álldogálna a ruhásszekrény előtt, hogy mit vegyen fel. Anyu nem csinált témát a megjelenéséből, ráadásul a „pici a cicim” problematikája biztos, hogy nem tőle származik, anyámnak ugyanis teljesen normális melle volt, és nem volt ambivalens viszonya vele. Önértékelésemre sokkal nagyobb hatással voltak üres fejű, de kerek csöcsű barátnőim, akik mindig két lépéssel előttem jártak, és apám, aki elhagyott minket, és aki miatt sokáig kísértett az érzés, hogy nem vagyok elég jó. Bár az apa-lánya kapcsolat zavarai kontra önszeretet kérdéskörrel jóval kevesebb forrás foglalkozik, mint az anya-lánya viszony defektusaival, úrrá lett rajtam a gyanú: bárhogy is döntök, nem nyerhetek.

KI A FONTOSABB?

Néha elönt a méreg az „anya üzemmód” igazságtalanságától. Mindenki szeretné „jól” csinálni, egészséges, boldog gyereket nevelni, és amikor zavar mutatkozik a kölöknél, a pszichológustól a szomszédon át az anyósig mind a mamára és annak „elcseszett nevelésére” mutogat. Elkeserít az állandó kötéltánc, az azon való morfondírozás, hogy egy-egy mondatom, gesztusom vajon hogy csapódik le a gyerekben. Egy szépészeti beavatkozás jó hatással lenne az én lelkemre, de rossz példával jár(hat)ok a lányom előtt. Ha viszont nem műttettem meg magam, marad a kishibás én, amivel harminchét éve ugyan békében élek, de a vágybeteljesítés kapujából visszalépni nagyon lehangoló. Ebben a pillanatban számomra önfeladás értékű gesztus. Sekélyes spiné lennék, mert nem egyértelmű számomra, hogyan kellene döntenem? Ismerve a tudományos kutatások eredményeit, egy „jó anya” felteszi a kezét, és visszakozik? Nem tudom. Nem hiszem. Két hetem van a műtétig... Te hogyan döntenél?

Hogyan szeresd meg a tested és miért fontos ez különösen akkor, ha anya vagy? Testkép podcastunkban éppen erről beszélgettünk!