„Tudom, hogy borzasztó ilyet gondolni, meg mondani, de annyira kivagyok, hogy semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy 2 napot a kisfiam nélkül lehessek” – fakadt ki egy barátnőm nemrég, és megnyugtattam, hogy szerintem egyáltalán nem borzasztó, teljesen együttérzek vele. Ahogy még valószínűleg sok ezer anyukatársunk, akár ki merik mondani, be merik vallani maguknak, akár nem. Az anyaság ugyanis leírhatatlanul kimerítő, különösen a mai generáció számára, nem véletlenül érint egyre többeket az anyai kiégés. Bennem nyár elején fogalmazódott meg, hogy besokalltam: 3 kislányom van, a legnagyobb 6, a legkisebb 2 éves, a középső pedig októberben lesz 4. Gyakorlatilag az ő születése óta nem volt olyan, hogy legalább egy teljes napot gyerekmentesen töltöttem volna.

Közel 4 éve nyomom a home office-t kisebb, nagyobb gyerekek mellől, vezetem a háztartást, gondozom a kertet (magamat már mondjuk egyre kevésbé), gondoskodom a kutyánkról és a mindennapi dolgokról, és még sorolhatnám. Szétforgácsoltam magam, ahogy az sok anyukával megesik, hiszen a betegségek miatt folyton úsztam a teendőimmel, és úgy éreztem, egyre kevesebbet tudok adni a családomnak. Legalábbis egyre kevesebbet abból, amit kéne: türelmes, szeretetteljes figyelmet, jó szót, ölelést, nevető játszópajtást, elalvás előtti végtelen simogatást, egyszóval azt az édesanyát, aki lenne szerettem volna. Helyette egyre többet voltam feszült, kiabáltam, legszívesebben a falat kapartam volna, amikor ovi után hazaállított a hisztis csapat. Az én hangulatom és viselkedésem pedig a gyerekekre is kezdett átragadni, hiszen ha anya jól van, mindenki jól van, ha pedig anya rosszul van, tudjuk, mi van…

„Úristen, hát anya az ilyen?” Igen!

Szóval nyár elején megfogalmazódott bennem, hogy kéne már néhány gyerekmentes nap. De 3 gyerek és egy rakás teendő mellett, amikor a nagymamák a fővárosban, mi pedig vidéken élünk, nem egyszerű ezt összehozni. Ahogy ezek a gondolatok dolgoztak bennem heteken át, persze az is átfutott a fejemen, hogy ha ezt hangosan kimondanám vagy nyíltan leírnám, tuti kapnék olyan megjegyzéseket, hogy minek szültem 3 gyereket, ha nem is akarok velük lenni. Engem is mardosott a bűntudat emiatt, hiszen szeretem a gyerekeimet. De amikor az ember már 4 éve non-stop készenlétben áll/él, egyszerre ezer program fut a fejében, és úgy érzi, semmiben nem tudja azt nyújtani, amit szeretne, akkor eljött a pihenés ideje.

Szerencsére az augusztusi nyári szünet első hetében a nagyik vállalták, hogy megosztva vigyáznak a 3 gyerkőcre, mi pedig otthon maradtunk a férjemmel kettesben. Ugyan dolgoztunk, mégis olyan volt, mintha szabadságon lettünk volna, hiszen a szülői munkánkat nagyrészt letettük arra az 5 napra. Tudtuk, hogy a gyerekek imádják a nagyikat, és izgalmas programokkal készültek nekik a „nagy városban”, szóval az nem nyomasztott, hogy szegényeknek vajon hiányzunk-e. Hogy nekem hiányoztak-e? Ők igen, de az nem, hogy folyamatosan egyszerre legalább háromfelé kelljen figyelnem, hogy soha ne tudjak befejezni egy összetett mondatot anélkül, hogy valaki félbeszakítson, hogy telefonáljanak az oviból, mert hányt az egyik, és azonnal dobjam el a munkát (és aztán pótoljam be hajnalban), hogy éjjel valaki mindig felkeltsen, mert szomjas/rosszat álmodott/pisilnie kell, és még sorolhatnám.

Van, az a pont, amikor 1 óra énidő már nem ér semmit

Jólesett újra átélni, hogy milyen, amikor csak én rendelkezem a saját időmmel, nem kell folyton szétszakadnom, a kicsikhez alkalmazkodni. Felszabadító volt felfedezni, hogy milyen sok órából áll egy nap, és mennyi minden beleférhet, ha az esténk nem azzal megy el, hogy háromféle vacsit készítek, közel egy órán át imádkozom/fenyegetőzöm/zsarolok, hogy mindenki megegye az ételt, elpakolom a rumlit, elolvasok végtelen oldalnyi esti mesét. Ez az 5 nap kellett ahhoz, hogy az agyam anya módból kikapcsolhasson, ide 1 óra lopott énidő már édeskevés volt. Nem arra vágytam, hogy aludhassak vagy wellnesseljek egy hétig, már az is óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre utolérhettem magam a teendőimmel. Mindez pedig segített rávilágítani, hogy valahogy le kell adnom a feladatokból. Nyilván a gyereknevelésből nem tudok és nem is szeretnék, de ha folyton azon stresszelek, hogy mennyi dolgom van, lehetetlen hozni a tip-top anyukát. Ez utóbbin még dolgozok, mindenesetre jó jel, hogy az 5 nap letelte után újra csak gyerekzsivalytól, és nem anya kiabálásától zengett a ház.

Örök hála a besegítő nagyszülőknek, de ha valaki feltalálná az alábbi találmányokat, annak is minden apa, anya tapsolna: