Már megvásárolható a 2024-es őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

– Mikor vált egyértelművé számodra, hogy tanár leszel?

– Nálam nem az volt a helyzet, mint sok kollégámnál, azaz nem vagyok ősi tanárcsalád sarja. Még az egyetemi jelentkezésnél sem gondoltam én ezt az egészet komolyan: a magyar és az angol érdekelt, jó ötletnek tűnt az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, úgy voltam vele, hogy eltöltök néhány évet a tanárképzőn, utána pedig még bármi lehet. Aztán jött a tanítási gyakorlat, ami mindent megváltoztatott. Tartottam órát általános iskolásoknak is, de a záró gyakorlatomat a régi magyartanáromnál végeztem a sárospataki gimiben, és nemcsak arra jöttem ott rá, hogy oké, akkor én tanítani akarok, hanem arra is, hogy ezzel a korosztállyal szeretnék foglalkozni. Gyorsan meg is csináltam az egyetemi kiegészítőt ennek érdekében.

– Miért pont a középiskolások? Mi bennük az izgalmas?

– Mindennap azt éreztem, hogy bármi megtörténhet, hogy nincs minden lejátszva előre – hiába ugyanaz a tananyag évtizedek óta. Inspiráló és kreatív közeg. A középiskolások nagyon pontosan érzik, hogy meddig mehetnek el, tudják, hogy bátran lehetnek velem őszinték, elmondhatják, amit valóban gondolnak. A tananyagon keresztül rengeteg fontos dologról lehet velük beszélni, sokszor egészen komolyan és mélyen. Mindig is azt gondoltam, hogy nem szólhat 4-5 évnyi magyaróra pusztán arról, hogy az érettségire készülünk. Az nekem egy kicsit sovány. Az irodalom nem arra való, hogy érettségizz belőle, aztán annyi, hanem segít szót érteni egymással, rálátni magunkra, és felfedezni, hogy a különböző korokban nagyon hasonló problémák foglalkoztatták az embereket.

– Mi a legfontosabb, amit az irodalom segítségével át tudtál adni a diákoknak?

– Az, hogy elhitték, fontos az, amit ők gondolnak. Érezték, értették, hogy mindenről lehet saját véleményük, és hogy ez az, ami igazán érdekes – nem pedig a műfajok, az évszámok vagy a definíciók kritikátlan magolása. Megtapasztalhatták, hogy az irodalmi műveken keresztül nemcsak lehet, de kell is gondolkodni magunkról és a világról, és hogy soha nem csupán egyetlen megoldás létezik: annyiféle nézőpont van, ahányan vagyunk, és mindegyik egyformán érvényes és érdekes. Szerintem erre nem tud más megtanítani, csak az irodalom.

– Tele volt könyvekkel már a gyerekkorod is?

– Egy borsodi faluban nőttem fel. Apukám a mezőgazdaságban dolgozott vezető beosztásban, neki egészen kisgyerek kora óta ez volt az élete. Emellett viszont rengeteg verset tudott kívülről, sokkal többet, mint én valaha, szinte bármilyen idézetet folytatott, és rendszeresen mesélt költők és írók életéből olyan részleteket, amelyek benne valamiért megragadtak. Anyukám is olyan családból származott, ahol a könyveknek fontos szerepük volt, így az alap volt nálunk, hogy ha én szerettem volna egy új könyvet, akkor azt megkaptam, bár eleve rengeteg könyvünk volt otthon. De nagy szerencsém volt a magyartanáraimmal is. Az általános iskolában Szabó Istvánné Irénke néni, gimnáziumban pedig Ureczky Andrásné Eszter néni volt a tanárom, mindketten szigorú és következetes, ugyanakkor nagyon jó ízlésű, komoly nők voltak, akik sokat követeltek, de hagytak kibontakozni is.

– 23 évet töltöttél a pedagógusi pályán. Szerinted mitől válik valaki meghatározó tanárrá egy gyerek életében?

– Sokat gondolkodtam már ezen. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy hiteles legyél abban, amit csinálsz. Nem izmozni kell. Önazonosnak kell lenni, és nemcsak a szakmai oldalunkat kell tudni megmutatni, hanem az emberit is. Emlékszem, diákként mennyire sokat jelentett, ha azt éreztem, hogy nem akarnak megváltoztatni. Számomra azok a tanáraim voltak a meghatározók, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A matek például finoman szólva sem volt soha az erősségem, a gimis matematikatanárom mégis fontos ember volt az életemben, mert végtelen türelemmel tudta kezelni, hogy nem vagyok egy nagy agytröszt a tantárgyából. Elfogadta, hogy másban vagyok jó, ugyanakkor nem mondott le rólam, hanem kihozta belőlem azt, ami tőlem telt. Ugyanezt érzem én is természetesnek: nem kell, hogy egy diák annyira szeresse az irodalmat, mint én – csak engedje bele magát egy kicsit, és nézzük meg, hátha közösen megtaláljuk azt, hogy mi benne neki a jó.

– Miben változott szerinted a legtöbbet a tanár-diák viszony az elmúlt évtizedekben?

– Mi jóval távolságtartóbbak voltunk a tanárainkkal, és ők is velünk. Azt hiszem, elmúlt ez a fajta vak tisztelet, de én ezt nem bánom. Sosem gondoltam, hogy az nekem alapból járna, csak azért, mert tanár vagyok. Szükség van persze az alapvető megbecsülésre, de egyrészt ennek kölcsönösnek kell lennie, másrészt van az a pont, ahol a tisztelet már nem jár alanyi jogon, hanem ki kell érdemelni.

– Te sokat változtál tanárként?

– Emberileg változtam, ami visszahatott a tanárságomra is. Az elején sokkal szigorúbb voltam, fontosabbak voltak még a szabályok: ha egy teljesítmény nem érte el a kettes szintet, akkor az nem lehetett más, mint egyes. Aztán ahogy telt az idő, lágyabb lettem, finomabb, nagyobb lett bennem a belátás, az irgalom. Egy diák kerülhet olyan helyzetbe, sokszor akár a saját hibájából, hogy a teljesítménye nem értékelhető, de ilyenkor néha sokkal többet segít, ha adunk neki még egy esélyt, mint ha mindenáron ragaszkodunk a szabályokhoz. Ez nem azt jelenti persze, hogy egy ponton túl én már nem adtam egyest, hanem azt, hogy ha igen, akkor az már sima ügy volt, akkor én már tényleg minden mást megpróbáltam.

– Mit adott neked a tanítás az évek alatt?

– Nagyon fontos volt az a felismerés, hogy annyit kapsz vissza ettől a hivatástól, amennyit beleteszel. Nem anyagi vagy társadalmi elismerésről beszélek persze, mert ott egy kicsit más a helyzet, hanem arról, hogy azt az energiát, amit én például a felkészülésekbe fektettem, visszakaptam a diákoktól. Sokszor szóba kerül a pedagógusok kapcsán, hogy milyen sokat készülnek az órákra. Ez tény. De nem azért van erre szükség, hogy tanárként képben legyél a tananyaggal, mert azt azért tudod, hanem hogy olyan pluszt adj a diákoknak, ami talán messzebbre vezet majd, mint az érettségi, ami velük marad, amiből később is építkezhetnek. Ráadásul, ha évről évre ugyanúgy adtam volna le az anyagot, előbb-utóbb én is unni kezdtem volna – ha pedig már én sem hiszem el, hogy a tantárgyam izgalmas és értékes, a diákok miért hinnék?

– Az elmúlt évek egyik legfontosabb társadalmi kérdése a tanárok helyzete. Te is azok közé a pedagógusok közé tartozol, akik felemelték a hangjukat az oktatási rendszer működése ellen. Meg tudod fogalmazni, hogy számodra mi a legnagyobb probléma a közoktatás jelenlegi állapotával?

Nem lehet úgy dolgozni, hogy zárt ajtók mögött próbálsz trükközni a tananyaggal. Ez nagyon káros, a tanároknak és a diákoknak is. Azt üzeni a gyerekeknek, hogy ha szeretnéd képviselni azt, ami fontos neked, akkor ahhoz ügyeskedni kell. Ráadásul már ez a kiskapu is bezárult az érettségi követelmények változása miatt: a 2024-ben debütáló új magyarérettségi nagy részben a lexikális tudás visszakérdezését célozza, amihez muszáj lenyomni fullban a tananyagot, nincs idő haverkodni meg beszélgetni. Szükség van a lexikális tudásra is, ez egyértelmű, viszont az tragédia, ha a magyarórák arról szólnak, hogy rettegünk az érettségitől. A tanár próbálja „leadni” a feldolgozhatatlan mennyiségű tananyagot, de hol marad akkor az élményszerű olvasás? Hiszek abban, hogy a tanárság egy értelmiségi szakma, ami feltételez egyfajta értelmiségi létet, és jó lenne, ha a munkáltató bízna annyira a pedagógusokban, hogy időnként egyeztet velünk, kikéri a véleményünket, teszem azt egy nagy horderejű változtatás előtt. Vagy ha ezt esetleg elmulasztja, de mi elmondjuk az álláspontunkat magunktól is, és egyre hangosabban mondjuk, akkor elgondolkodhatna azon, hogy nem kellene-e megnézni, mi bajunk van. Talán ez hiányzik a legjobban: hogy úgy kezeljenek bennünket, mint gondolkodó lényeket, akiknek számít a véleménye azzal a hivatással kapcsolatban, amelyet évtizedek óta gyakorolnak.

– Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, nem tudsz csendben maradni?

– 2016-ban már voltak ilyen-olyan mozgolódások, a kockás inges tüntetés nagyon lelkesítő volt, de aztán nem volt folytatása. Aztán jött a covid. Amikor a járvány után visszamentünk az iskolákba, már egyre jobban szorított a prés: lehetett tudni, hogy itt az új NAT, 2024-től pedig az új érettségi. 2022 első felében volt egy nagy sztrájkhullám, amit a vészhelyzetre hivatkozva ellehetetlenítettek, előírták, hogy akkor is meg kell tartanod az óráid jelentős részét, ha sztrájkolsz, miközben a fizetésedből levontak egy szabad szemmel jól látható összeget a sztrájk miatt. Gyakorlatilag sztrájkolhatunk, ha nem látszik, hogy sztrájkolunk. De akkor meg minek? Egyre több iskolában indult meg a polgári engedetlenség, ami az én értelmezésemben egy valódi sztrájk. 2022 őszén beálltunk a sorba mi is, a Karinthy Frigyes Gimnáziumban huszonnégyen engedetlenkedtünk, ami körülbelül a tantestület negyedét jelentette. Úgy éreztük, addigra kimerítettünk minden szabályos lehetőséget, de semminek nem volt értelme, így nem maradt más eszközünk, csak ez. Volt, aki ezen a ponton elhagyta már a pályát. Én úgy voltam vele, hogy szerettem volna még az utolsó dolgot is megpróbálni, amiről úgy gondoltam, hogy talán működhet. Hátha indul egy nagy elégedetlenségi hullám, amely ráirányítja a figyelmet az oktatási válságra.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!