De említhetném a Száll a kakukk fészkére McMurphy-jét, a Viharsziget, vagy Szász János Ópium című filmjének főhőseit, akiken szintén elvégezték a lobotómiát, s ennek következtében kezelhetővé, egyszersmind elbutulttá, robotszerűen gépiessé, szinte fogyatékossá váltak. Szerencsére mi, történelmi utódok csak akkor találkozunk ezzel a jelenséggel, ha megnézünk egy erről szóló filmet (bár van, ahol a beavatkozást nagyon indokolt esetben még ma is elvégzik.)

De mi is az a lobotómia?

Egy olyan agyi műtétről van szó, ami a 20. század egyik legvitatottabb orvosi beavatkozásává vált a szakmában és a köztudatban egyaránt. A módszer igen sötét, szinte horrorisztikus korszaka a pszichiátriának, s bár kezdetben ígéretesnek tűnt, gyorsan kiderült róla, hogy sokkal többet árt, mint használ. Eredetileg mentális betegségek kezelésére fejlesztették ki: közvetlen célja az volt, hogy megszakítsák az agy bizonyos területei közötti kapcsolatot, amelyeket a viselkedés és az érzelmek szabályozásával hoztak összefüggésbe.

A lobotómia ötlete – nem előzmények nélkül – az 1930-as években fogant, amikor a portugál neurológus, António Egas Moniz először hajtotta végre a beavatkozást embereken. Moniz azt feltételezte, hogy az agyi összeköttetések megszakítása enyhítheti például a skizofrénia, a depresszió és a szorongás tüneteit. 1935-ben ő és sebésztársa, Almeida Lima elvégezték az első prefrontális leukotómiát, amely során az agy homloklebenyében lévő idegpályákat szétválasztották.

A módszer gyorsan népszerűvé vált, különösen az Egyesült Államokban, ahol Walter Freeman és kollégája, James W. elkötelezett hívei lettek a lobotómiának. Az úgynevezett transzorbitális lobotómia ráadásul jelentősen leegyszerűsítette és barbarizálta az amúgy sem túl humánus eljárást: az orvosok egy jégvágóhoz hasonló eszköz segítségével operáltak, amelyet a beteg szemüregén keresztül vezettek be a fejébe, és amikor elérték a koponyacsontot, egy ütéssel áttörték a csontlemezt. Ezt követően elvágták az agyat a prefrontális kéregtől, és így hozzáfértek a frontális lebenyhez. Egyszóval: lyukat fúrtak az emberi agyba.

Az 1940-es és 1950-es években a lobotómia rendkívül elterjedt, különösen az Egyesült Államokban és Európában lett népszerű. Számos pszichiátriai intézményben rutinszerűen alkalmazták, mivel akkoriban még nem álltak rendelkezésre hatékony gyógyszerek a súlyos mentális betegségek kezelésére. A páciensek gyakran valóban nyugodtabbá, kezelhetőbbé váltak, de ennek komoly ára volt. Sokan súlyos agykárosodást szenvedtek, megváltozott a személyiségük, drasztikusan leromlottak a szellemi képességeik. A lobotómia okozta változások gyakran visszafordíthatatlanok voltak, a páciensek végleg elvesztették korábbi önmagukat.

És hogy kik találták magukat leszíjazva a műtéti asztalon? Nos, ebben az időszakban elég könnyű volt őrültnek bélyegezni valakit: ha például mások szerint hajlamos volt a hisztire, ha túl gyakran járt szórakozni, esetleg a saját neme iránt vonzódott, már rá is ütötték a pecsétet, és vitték a pszichiátriára. A páciensek persze nem kaptak megfelelő tájékoztatást az eljárás kockázatairól sem, és sok esetben a beleegyezésük nélkül végezték el rajtuk a műtétet.

Szerencsére, ahogy az orvosi technológia fejlődött, és újabb gyógyszereket vezettek be a mentális betegségek kezelésére, a lobotómia népszerűsége gyorsan csökkenni kezdett. Az 1950-es évek végére megjelentek a modern pszichiátria alapját képező gyógyszerek, mint például a klórpromazin, amely hatékonyan kezelte a skizofrénia és több más mentális rendellenesség tüneteit. Ezek sokkal biztonságosabbak és hatékonyabbak voltak, mint a lobotómia, így az 1970-es évekre a drasztikus beavatkozás szinte teljesen eltűnt az orvosi gyakorlatból.

A lobotómia öröksége

Annak ellenére, hogy ma már egyértelműen elavult és etikátlan módszernek tekintik, és csak kivételes esetekben hajtják végre, a lobotómia jelentős hatással volt a modern neurológia és pszichiátria fejlődésére. Rávilágított ugyanis arra, hogy a mentális betegségek agyi eredetűek lehetnek, és hogy az agy különböző területeinek kapcsolatai kulcsfontosságúak az érzelmi és viselkedési funkciók szempontjából. Kár, hogy ennek a felismerésnek sok ezer ember pokoli szenvedése volt az ára. Viszont – és ez talán még fontosabb – rámutatott az orvosi etika fontosságára is, különösen ami a beteg beleegyezését és a következmények mérlegelését illeti: az ilyen hibák vezettek végül jóval szigorúbb szabályozások bevezetéséhez.

Galériánkban 7 tulajdonság, ami lebuktatja a pszichopatákat!