A tömegközlekedés se mindig rémálom: 3 kedves történet, amit buszon vagy villamoson éltünk át
Indítsunk egy játékkal: tud bárki mondani két várost, ahol kék a busz, piros a troli és sárga a villamos? Az egyik Budapest. Másik?
Folytassuk: tud valaki mondani egy kellemetlen tömegközlekedési esetet? Na ugye, hogy erre mindenkinek van saját sztorija! Kínos szitukkal tele a padlás, legyen az BKK, DKK, SzKT, MKV, MÁV, Volán. Ám ha az ember nagyon figyelmes, és kevésbé harcias, láthatja, hogy derűs dolgok is történnek a közösségi járműveken.
Borzasztó kombínó
A nagyszerűen élhető német villamos felfoghatatlan dolgokat hurcolász néha Buda, Pest, majd újra Buda közt. Reggel 7:00-kor az egész előző éjszakára betáplált buliarcok, a piacra igyekvő nénikék, az iskolás diákok, tanárok, oktatók, honvédek, a hajléktalan szállóból kizavart otthontalanok, az időjárás-előrejelzés és az előző esti focimeccs hírei egy 54 méter hosszú, 12 tengelyes, 2X8 ajtós járműben keverednek a fel-alá sétáló tangóharmonikás jól ismert dallamaival. Amennyire filmszerű, annyira kibírhatatlan tud lenni. Mégis az első üdítő eset: kombínó, márciusi reggel, 7:05, napos idő, a kinti hőmérséklet 11,7 fok.
Rendben lesz minden
A néni kevert roma nyelven beszél a telefonjába, magyar, talán szláv szavakkal pirítja az alapot. A hátsó vezetőfülkénél áll az amúgy szinte üres villamoson. (A 4-es mindig üresebb ilyenkor, saját megfigyelés…) Két csomagja van, hatalmasak, a lábánál hevernek, igaz, senkit nem akadályoznak a leszállásban, mert se le, se fel senki.
A néni hamar hangosabbra vált. Csak egy-egy szót értek, de azt nyilvánvaló, hogy baj van. Érdekel a története, de teljesen detektálhatatlan a nyelv, amit beszél, nem tudok semmit összerakni. Pedig a néni már sírva mondja, kérdezi a magáét.
Mögöttem felharsan egy szándékoltan gonosz hang: „Nem otthon kéne ezeknek ordítozni? Romániába’?”
Engem letaglóz a szekunder szégyen. A néni azonban azonnal eltartja a fülétől a telefont.
Nem tagadom, hátranéztem, honnan jött ez a silány akaratból jött megjegyzés. Ám akkor már mögöttem sem ült senki. Valószínűleg megsemmisült az illető.
Rázós járatok
2024-et írunk. Csak az utókor kedvéért. Az utak Újpalota felé és onnan vissza a Belvárosba kibírhatatlanul ráznak Zuglóban. A mindenkori 7E buszon harminc ember bámulja az okostelefonját – egy ponton mind a harminc felemeli a fejét a rángatódzó kijelzőtől. A könyveket pedig becsukja az a néhány, aki addig olvasott. Oda, s vissza is így van ez mindig.
Ennél jobban csak a pesti troli dobálja az emberi testet. Lássuk, van-e következménye!
Még nem ma érkezik
Szeretjük a trolit. Tiszta, szépen szalad, saját „ösvénye” van. Ám felszáll egy láthatóan utolsó trimeszterben lévő édesanya és ez később akár meg is bonthatná a troliba vetett hitünket. Kismama fegyelmezetten hátramegy. Páran pattannak, kap ülőhelyet. Ám hamarosan kiderül: az ülőhely kellemetlen. Anya fájdalmas arcot vág, alulról támasztja a hasát, a gyereket. Valami nem stimmel. Ja! Persze! Ráz a troli, mint a remegve rengő vulkánoldal.
Egy önjelölt irgalmas nővér – értsd: egy kedves nyugdíjas – előreküzdi magát a jobbra-balra rángató, fel-alá vibráló járműben. Lihegve szólítja meg a sofőrt, amikor a pirosnál végre odaér a fülkéhez:
– Nem tudna óvatosabban menni? Van itt egy kismama, rossz nézni, ahogy rázza a busz.
Busz-t mond. Ez egy társadalmi csomópont. Egy tizedmásodperc, amikor minden akár rosszra is fordulhatna. De a trolisofőr elengedi a téves megszólítást és felpattan. Hátrakiált a kismamának: „Az első ülések kevésbé ráznak, jöjjön közelebb!”
Szemtanúk szerint legalább egy zöld lámpára nem gyorsult rá a sofőr ezek után, és úgy összességében kellemesebb lett a hátralévő út az Uzsoki kórházig. Reméljük, a baba is időben jött világra.
Jegyeket, bérleteket!
Kinek ne lenne egy kellemetlen története az ellenőrökkel? Ki ne gyűlölné, hogy belépéskor embergépek ellenőrzik (intelligens kapuk helyett, mint szerte a világon…)? Ki ne úszta volna meg, azaz ki nem bliccelt már életében, és kit ne büntettek volna meg?
Csakis egy sofőr által vezetett, védett terepjáróból lehet nemmel válaszolni mindegyik kérdésre. Szerencsére azonban nem kell ahhoz milliárdosnak lenni, hogy a rendszer emberként bánjon veled.
Elsőajtós kaland
Minden nap ugyanaz az útvonal. Minden nap ugyanaz a megálló. Minden nap ugyanaz a felszállás. Ugyanaz a busz. Még az utastársak is, mintha ismerném őket, szinte ugyanazok.
Elsőajtós járat, a sofőr nézi a bérletemet. Minden nap. Utólag szégyenletes, de én nem nézem a sofőrt. Köszönök neki, mutatom a dokumentumot. Visszaköszön. Nyugtázva vagyok, keresem az ülőhelyet. Rendben minden.
Azon a napon már épp felszálltam, mögöttem egy család nyomakodott, amikor észrevettem, hogy tegnap lejárt a bérletem.
- Jó napot kívánok. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy lejárt a bérletem.
- Jó napot, meddig megy?
- Hát a végállomásig… Bocsánat, csak valahogy a napok összekenődtek. Lehet esetleg itt menetjegyet venni? Hát, ugye… micsoda időjárás – próbálom magyarázni…
A napok, igen, az idő. Az egybemosott, homályos formákban úszó reggelek. Olcsó embermomentumok. Pillanatnyi várakozás támad. A sofőr – most ránézek, elvégre bajban vagyok – az ablaktörlőn túlra mered. Rám se néz, úgy mondja:
- Menjen csak.
- Na jó, de nem akarok megbukni tegnapi bérlettel, ha jön az ellenőr.
A sofőr elnéző, de azért kedves mosollyal felém fordul.
- Itt én vagyok az ellenőr.
És huncut pillantással, a szemével int, hogy menjek már, mert mögöttem egy egész család akar felszállni.
Nem mondom, hogy életem legkedvesebb élménye. Csak van benne valami nagyon emberi. Azóta minden sofőrnek hangosan köszönök, miközben felmutatom a bérletemet az első ajtónál. Bizony, ilyesmik is megesnek, annyi év tömegközlekedés után. Bármennyien utazunk fel-alá, külön-külön, de mégis együtt, rettentően tömegesen, akárhogy is lökdösődünk, valahol egyenként mind jók vagyunk.