Magyar foci? Ugyan, hagyjuk már. (1993)

Magyar foci? Na, akkor toljuk már! (2024)

(Amíg ezt a cikket írom, már kiestek az olaszok a svájci-órás kreatív-totális futball ellen. Kiesett Georgia, akik a valaha volt legnagyobb különbséget tüntették el egy topcsapat ellen egy világversenyen. Továbbmentek az angolok, akik a portugálokkal karöltve tojtak meccset nyerni a csoportkör utolsó fordulójában, csak hogy mi továbbjuthassunk. Már megint mások ejtettek ki bennünket.)

Nyolcévesen kezdtem

Az uncsitesóm tapsolt a tévé előtt, hogy Nyilasi, Törőcsik, Bodonyi, Dajka, Hannich, Csuhay. Jól olvassátok! Bármilyen mezszínnek szurkoltunk, aki szépen játszott. Törvényszerű, hogy a 82-es vébén 1-1-es döntetlenre elbukott magyar-belga beégett a memóriámba. Valahogy rám szakadt, afféle társadalmi kötelességként, hogy a magyaroknak szurkolni kell. Mármint a focisoknak. Ha nem jutnak tovább, akkor is.

Gombfociztam is. Nálam mindig vagy Magyarország vagy Peru nyert. Ezek műanyag játékosok voltak, amiket csapatban lehetett kapni a sarki árudában. De volt egy haverom. Kijárt az ócskapiacra. Mindenféle gombokból ragasztva-festve készített szerinte örökérvényű csapatokat. Egyszerre játszhatott Takács, Deák, Albert, Lipcsei, Gera, Bálint, Martos, Pusztai… Nem akarom elvenni senki kedvét a továbbolvasástól. Amikor ezt játszottuk, éppen az NB II-ben szerepelt a Ferencváros.

Miért pont a foci?

Én kézilabdáztam, az NB II-ig sikerült jutnom amatőrként. Láttam a tévében a világbajnoki második kézis fiúkat, láttam az olimpiai második, Európa-bajnok lányokat. Szétizgultam magam a Londoni Olimpia negyeddöntőjén, Magyarország-Izland… Bizony, a kézilabda (is) sikersportág. Nem is részletezve, hogy vízilabda, kajak-kenu, lövészet…
Közben néztem az uncsitesóimmal, apámmal a focimeccseket. Elmondhatom, én akkor is szurkoltam a hangérien szokkernak, amikor semmi nem ment. Amikor örülni kellett, hogy egy-két gólt lőttünk a svédeknek, amikor egy-egy meccsen sikerült döntetlenezni. Hogy van ez? A sok elbukott, elvett, elpuskázott továbbjutás hogyan farag egy egész országból kieső-rajongókat?

A jelenlegi Labdarúgó-Európa-bajnoksággal párhuzamosan a magyar versenyzők a következő érmeket nyerték, tudtátok?

És ezekről nincs infó. Pedig a magyarok legalább 7-8 érmet nyertek, benne a két mesterkategória, EB-győztes a női és a férfi kardcsapat is.

Eleinte nem lelkesedtem túl a 2016-os EB-kijutást

Sőt, inkább afféle furcsa körülménynek tartottam. Én már évtizedek óta minden nap megvettem, vagy olvastam online az aktuális sportújságot, mert látni akartam, mit alkotnak gyerekkori kedvenceim utódai. És amúgy is. Én a 90-es években is mindig megnéztem az összes válogatott focimeccset. Még ki is mentem kettőre! Párszor feledhetetlen, általában szomorú vagy „hát ez van” élmény volt. De mondjuk sose mondtam le arról, hogy nyerni is lehet.

2016-ban aztán visongtunk, immár az uncsitesóm gyerekeivel, elemezgettük a helyzeteket – otthon. Tény, hogy eszembe sem jutott meccsre menni, kiutazni az EB-re, vagy kimenni az utcára ünnepelni. Maradt nekem a csendes öröm. Ez 2016 egyik legfontosabb érzése. A bizonyosság, hogy van még tovább.

Jobb, mint volt, rosszabb, mint lesz?

Az idei nyár nagy kérdése, mi lesz Marco Rossival? (Azóta kiderült, marad.) Csak semmi elemzés, elvégre nem értek hozzá. Én azt láttam, már nem kezelnek le minket, nekünk meg nincs plusz hozzáadott értékünk. Magasabb polcon van a helyünk, de a helyünkre kerültünk.

Az, hogy az utóbbi években kellemesebb volt szurkolónak, magyar focicsapatnak lenni, semmire fel nem hatalmaz. Ennyit tudok levonni abból, hogy 40 éve mindig, mindent végignéztem, és soha egyetlen magyar meccsről el nem kapcsoltam. Eleinte azért, mert nem volt más csatorna. Manapság azért, mert azért már túl-focibotoxolt ez a Cristiano Ronaldo.

Soha többé nem lesz olyan, mint volt

Végre nem kell a múlttal küzdeni! Nemcsak sikerek vannak, hanem bukások is. Újkori Kis-Aranycsapat. És nem csak a meccsen kontrolláltan őrjöngő 30.000 számít, hanem én is. Aki 40 éve szurkolok. Mindig, minden körülmények között. Hát óvatosan, georgiaiak! És hajrá szurkolók! A ranglista 100. helye alatt is. A 27-en is. És persze – az irigység ellenére – 26+-on is. És bizony, az is szurkoló, mind a ki tudja hánymillárd, aki csak nézi… A szerencséseknek nem kell húsz-harminc évet várni egy nagy diadalordításra!

Galériánkban fociról szóló remek filmeket találsz!