Augusztus 15-től már megvásárolható a 2024-es őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Zenepszichológia alatt a lélektannak minden olyan ágát értjük, amely a zene észleléséhez, létrehozásához, hatásaihoz, illetve a zenét alkalmazó tréningekhez kapcsolódó pszichológiai folyamatokkal foglalkozik. A zene tehát mindennel kapcsolatba hozható ezen a területen a kognitív rendszerektől kezdve az érzelmeken át a társas kapcsolatokig. „Amikor elkezdtem komolyan foglalkozni zenepszichológiával, akkor ismertem fel, hogy a zenéhez majdnem minden alap lélektani terület hozzárendelhető. Annyi szinten van jelen az ember életében, és annyiféle aspektusa van, hogy nagyon nehéz olyan területet találni, amit nem érint” – mondja Honbolygó Ferenc, aki az egyik egyetemi kurzusát is úgy építette fel, hogy a zenét kapcsolatba hozza a pszichológia négy nagy területével: a személyiség-, a fejlődés- és a szociálpszichológiával, illetve az általános lélektannal (mely főként az emberi észleléssel, érzékeléssel, figyelemmel, tanulással és gondolkodással foglalkozik).

Mivel ennyiféle területtel áll összefüggésben, és vélhetően az emberiség kezdete óta jelen van, a tudósokat évtizedek óta foglalkoztatja a kérdés, hogy van-e a zenének evolúciós háttere, azaz önmagától fejlődött azért, mert fontos célt tölt be az emberi faj szempontjából, vagy pedig más, evolúciósan szükségszerű dologhoz kapcsolódott mint melléktermék. Az utóbbi elmélet hívei azzal érvelnek, hogy a zene és a nyelv nagyon hasonló, illetve hogy a zene a járás ritmusára is ráépülhetett. Az is tény, hogy míg azt nagyon pontosan meg lehet már mondani, mely agyterületek érintettek például a nyelvtanulásban, illetve a beszédfejlődésben, addig nem sikerült még olyat azonosítani, amely kifejezetten a zene feldolgozásához vagy produkciójához kapcsolódna. Más elméletek szerint azonban a zene önállóan fejlődött és maradt fenn, tehát önmagában is evolúciós értéket képvisel.

Honbolygó Ferenc jelenleg egy átfogó, ezer embert érintő kutatásban vesz részt, amely összesen ötven országban vizsgálja, hogy a zenének önmagában van-e evolúciós háttere, vagy más képességekre ráakaszkodva fejlődött. A jelenlegi elképzelések alapján egyébként leginkább az a valószínű, hogy egyfajta koevolúcióról van szó, tehát nem önmagától volt evolúciós ereje, hanem mindaz, amire a zenét használta az emberiség az elmúlt százezer évben, visszahatott azokra a rendszerekre, amelyekről tudjuk, hogy evolúciós hasznuk van, mint a nyelv, a gondolkodás és a társas készségek.

„Az elég világosan látszik, hogy az az erő, amely ilyen hosszú idő óta fenntartja a zenét, a társas viszonyainkhoz kapcsolódik. Ha megnézzük az ősi kultúrákat, akkor – legalábbis az alapján, amit valóban tudunk az ősember életéről és gondolkodásáról – láthatjuk, hogy ott a zene létrehozásában mindenki részt vett. Úgy tűnik tehát, hogy a zenének a közösségformálásban van a legfontosabb szerepe az emberi faj túlélése szempontjából” – mondja Honbolygó Ferenc. Az együtt zenélés javítja a csoportkohéziót, de szerepe lehet az összehangolt együttműködésben (a ritmustadó munkadalok, illetve a lelkesítő harci zene jó példák erre), illetve a csoport érzelmeinek szabályozásában is. Az említett kutatás célja egyébként éppen az, hogy megvizsgálja, javul-e a csoportkohézió a közös éneklés hatására, tehát hogy adott esetben egy mindössze egyetlen alkalommal történő közös éneklést követően szorosabb kötelékek alakulnak-e ki az egymás számára korábban ismeretlen emberek között.(Az egyébként, hogy a zenének még a hallgatóság számára is fontos szerepe van a valahová tartozás érzésének kialakításában, illetve identitásuk megerősítésében, igazolja a modern könnyűzenei sztárok rajongótábora, akik adott esetben vérre menően védelmezik imádott előadójukat.) Honbolygó Ferenc kiemeli a zene anya-gyerek kapcsolatot erősítő hatását is.

„Az altatóknak és ringatóknak, azon túl, hogy érdekesek és figyelemfelkeltők a csecsemők számára, szerepük van a dalt éneklő gondozó és a gyerek közötti kötődés elősegítésében is. Ezen a téren még kevés a megalapozott kutatási eredmény, de úgy tűnik, a közös éneklés vagy zenehallgatás során emelkedik az emberekben az oxitocin hormonszintje – tehát van egy endokrinrendszert érintő aspektusa is, ami ugyancsak elősegíti a csoportkohéziót, a gondozó és a gyermek közötti jó kapcsolatot, illetve a párválasztásban is szerepe van” – mondja Honbolygó Ferenc. A kutató ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy ebben a témában meglehetősen
nehéz szisztematikus vizsgálatokat végezni, és továbbra is sok az ellentmondás az eddigi eredmények tekintetében. Ahogy már említettük, nem találtak például arra utaló jelet, hogy az emberi agy eleve „huzalozva” lenne a zene feldolgozására. Ha ugyanis evolúciós aspektusa van a zenélésnek és zenehallgatásnak, akkor nagyon valószínű, hogy az agy elő lenne erre készítve. „Vannak bizonyítékok arra, hogy a csecsemők jobban kedvelik a konszonáns, mint a disszonáns dallamokat, ennek hátterében azonban a hallórendszer egyedisége is állhat – például az, hogy a disszonáns dallamok egyfajta érdes hatást keltenek. Tehát jelen állás szerint nem valószínű, hogy lenne olyan agyterület, amely kifejezetten és elsődlegesen a zene befogadásáért, illetve produkciójáért felelős, ugyanakkor az emberi agy nagyon alkalmas arra, hogy a zenét feldolgozza. Emellett nagyon fontos a zene hangulatmoduláló hatása, amelyet laikusként is tapasztalhatunk. Ráadásul nemcsak szomorú, vidám vagy épp romantikus hangulatba kerülhetünk a zenehallgatás vagy a zenélés által, de olyan komplex érzelmek is kiválthatók, mint a hazafiasság” – teszi hozzá Honbolygó.

Ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk a zene és az emberi agyfejlődés, illetve viselkedés kapcsolatáról, érdemes megvizsgálni, milyen tudományos eredmények születtek a témában. Honbolygó Ferenc elmondása szerint koraszülöttek esetében zajlott a legtöbb szisztematikus kutatás. Ezek arra utalnak, hogy a szülőkre és a babákra is nyugtató hatású a zene (a kísérletekben egyszerű dobot vagy csörgőt használtak), tehát a koraszülöttek fejlődésére pozitív hatással lehet. Ennek oka többek között a zene ritmikussága (amely markáns humán jellemző, gondoljunk csak a járás, a szívdobogás, a légzés ritmikusságára), illetve az egyes
hangszereknek (például az ocean drumnak) a magzat által a méhen belül tapasztalt hanghatásokhoz hasonló jellege.

A legfontosabb kérdés talán az, hogy önmagában a zenetanulás fejleszti-e az agyat – Honbolygó szerint az eredmények ezen a téren ellentmondásosak. „Arra vannak bizonyítékok, hogy például azoknál, akik több évtizede hegedülnek, más az agyban az ujjak beidegzése, mint a nem hegedülő csoportnak. Ez ugyanakkor lehet attól is, hogy eleve, a genetikai vagy a korai környezeti hatások miatt, más ezeknek a zenészeknek az agya. Az is problematikus ezeknél az eredményeknél, hogy sok kutatásban például csak férfiak vettek részt, pedig a női és a férfiagy plaszticitási képességeit tekintve eltérő – például a nők általában könnyebben rehabilitálhatók agysérülések után, mert a kiesett funkciókat hamarabb átveszi valamilyen más agyterület. Szóval egyelőre nincs egyértelmű válaszunk arra, hogy a zenére fogékonyak agya eleve máshogy lenne huzalozva, vagy épp a zenetanulás fejleszti azt – és ha ez utóbbi, akkor általában az agyműködést és a kognitív funkciókat, vagy pedig csak az adott típusú zene gyakorlásához szükséges készségeket.”

A pszichológus ugyanakkor utal egy nagy visszhangot kiváltott, 2004-ben publikált kutatásra, amelyet azóta többször is megismételtek, és amelynek eredményei szerint az egy éven át tartó zenei tréning hatására nőtt a vizsgált 144 gyerek IQ-ja, összehasonlítva azzal a csoporttal, amelyik ugyanezen idő alatt semmilyen különórán nem vett részt, vagy pedig drámaórákat látogatott. (Talán érdekes adat lehet az, hogy – bár nem volt a kutatás célja erre rávilágítani – kiderült: a drámaórákat hallgató gyerekeknek fejlődtek a társas készségei – a szerk.) „Ennek a kísérletnek – és a későbbi megismételt változatainak – az eredménye azért nagyon fontos, mert a zenei tréningnek nincs közvetlenül belátható hatása az intelligenciára. Felmerül tehát a kérdés, hogy mi lehet az a közvetítő (transzfer), amelyen keresztül kifejeződik a zenetanulás befolyása az IQ-ra. Lehetséges például, hogy a zenetanulás fejleszti a végrehajtó funkciókat (ezek a viselkedést irányító gondolkodás szervezéséért felelősek, tehát pl. a fenntartott figyelemért, a pontosan kivitelezett mozdulatokért, az egy időben végzett cselekvések összehangolásáért – a szerk.) Tehát a zenetanulás vélhetően fejlesztheti a fenntartott, illetve fókuszált figyelmet, vagy az ujjak, kezek, lábak pontosan kivitelezett, irányított mozgatását, és ezen keresztül van hatással egyéb pszichológiai folyamatokra, például az intelligenciára. Ugyanakkor szerintem fontos, hogy amikor a zene agyra kifejtett jótékony hatásaira gondolunk, elsősorban arra kell rájönnünk, az eredmények hogyan vihetők át az átlagemberekre” – mondja Honbolygó Ferenc.

A zenei transzferhatással kapcsolatban azonban érdemes óvatosnak lenni: „Sajnos gyakori, hogy egy-egy szenzációsnak hangzó kutatási eredményt azonnal felkap a média. Ilyen volt az elmúlt években a Mozart-hatás, amely úgy került be a köztudatba, hogy a zeneszerző egy adott darabjának (ami egy négykezes zongoraszonáta volt) hatására azonnal jobban teljesítünk az intelligenciateszteken, miközben az eredeti kutatás is egyetlen részképességet mért csak, és még az abban való javulást sem sikerült későbbi kísérletek során bebizonyítani. Tehát nem igaz az, hogyha már a magzatunkkal, illetve később csecsemőnkkel Mozartot hallgatunk, akkor okosabb lesz. Ennél bonyolultabb azért a zenei transzferhatás” – figyelmeztet Honbolygó Ferenc, hozzátéve, hogy az elmúlt időszakban nagyon izgalmas kutatási területté vált az is, hogy milyen alapjai vannak a zenei tehetségnek. A jelenlegi adatok szerint bár körülbelül 40%-ban a genetika határozza meg a tehetséget, éppen ennyit számítanak a környezeti hatások is. Tehát ha egy gyerek környezetében sokat énekelnek, gyakran hallgatnak zenét, az majdnem annyit hozzátehet a tehetségéhez, mint amivel született.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!