Sajnos mindössze efféle szakállas közhelyekre futja tőlem, mert bár én is anya lettem nemrég, egyelőre hiába keresem az eredetiséget, hiába próbálok nagy gondolkodóként újszerű kísérőjelenségeket definiálni, minden olyan laposan ismétlődő, mint sok százmilliárd nő érzésegyvelege az ősrobbanás óta. Egy biztos, nagyon nehéz feldolgozni, hogyan táplálhatók valaki iránt ilyen erős és szélsőségesen bénító érzelmek, szavakkal leírni pedig teljes képtelenség a közös pillanatok erejét.

További elmélkedés, habos-babos sor és rózsaszínű emotikon helyett inkább hat életszagú, rövid történetet osztok meg az anyaságról, amelyek valahol mind eltérnek a közvélemény hagyományos- csillámporos felfogásától, giccses anyaképétől. Egyik sem saját, de mindegyik ismerős. Mikroszilánkok anyák életéből, egy olyan létállapotról, ami sosem ér véget és amit soha nem lehet megszokni.

Aki túlélt egy gyerekhalált

Már majdnem lemondott a férjről és a családról, amikor váratlanul beleszeretett egy nyolc évvel idősebb férfi, és megkérte a kezét. 28 éves volt ekkor, igazi vénlány – a múlt század negyvenes éveiben járunk ugyanis. Szerelem helyett inkább csak megkönnyebbült, szült két gyereket, akiket aztán háztartásbeliként, félelemmel vegyes aggódással nevelgetett. A férje tradicionális alfahím volt, nem szerette, ha felkapkodja a csecsemőket, egyszer rázárta az ajtót a síró babákra és eldugta a kulcsot. Kétféle nevelési stílus ütközött rendesen, meg is lett a böjtje. Az idősebbik fiú hiperérzékeny lett, mintha nem bízott volna az életben. 19 évesen beleszeretett egy lányba, s mivel érzései nem találtak viszonzásra, öngyilkos lett. Nem sokkal korábban az apja felpofozta, hogy szedje végre össze magát… Az anya pszichiátriára került. A kisebbik gyereket ezután még féltőbb gondoskodással vette körül, megesett, hogy egyetemista korában kétségbeesve hívogatta a barátok szüleit, amikor a fiú nem ért haza éjfélre. A Holt Költők Társasága öngyilkosságjelenetébe majdnem belehalt ő is, holott több mint 20 év telt el. Nyolcvan felett megtámadta a demencia, és amikor az életben maradt, középkorú gyerek meglátogatta a kórházban, összekeverte a fivérével.

Szívszorító volt, ahogy egy sok évtizede halott gyerekhez beszélt könnyes hangon, mocsarasra ázott szemekkel.

Akit nem hagynak

Bőven negyven felett szült, de ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy ne azt hallgassa mindenkitől, hogyan csinálhatná jobban. Ne így altasson, máshogy etessen, ne kapja fel, ha sír, ne óvja ennyire a vírusoktól, ne hordozgassa, inkább tegye babakocsiba, ne így, ne úgy. Elege volt, de konfrontálódni nem mert. Hátha ő tudja rosszul. Rég letett már a gyerek gondolatáról is, vissza kellett navigálnia az egykor vágyott ösvényre. Mániásnak gondolják, néha egyenesen kötöznivaló bolondnak, holott csak boldog gyerekkort akar adni a lányának. Másmilyet, mint amilyet kapott a félőrült édesanyától, a soha otthon nem lévő apától. Ha túlkényezteti, ám legyen. De nem szeretné, ha a gyerek átélné ugyanazt, mint ő, amikor éjszakákon át ácsorgott a börtönrácsos ágyban rekedten a sírástól, csak állt ott és várt, hiába. Nem ellenkezik senkivel ma sem. Néha erőltetnie kell, hogy szeretetet érezzen, de már rájött arra, ha kitartóan próbálkozik, fel-felbukkan valamiféle ahhoz hasonló érzés, még ha egyelőre nagyon mélyen mocorog is.

Akit kifosztottak

Az ikrek apja lelépett, pedig ő kitartott, holott nagyon nehéz volt. Sosem gondolta, hogy gyerekei lesznek, baleset történt, akkor meg már nem volt ereje kapartatni, mégiscsak két élet, nem akart kétszeres gyilkos lenni. Öt éves korukig pelenkázott, etetett, mondókázott, énekelt, de akkor elment a férfi, és összedőlt a világ. Nem tudott többé nyugalommal ülni a káosz közepén. Már nem is emlékszik, hogy történt, egyszer csak kórházban találta magát. Gyorsan elvették tőle mindkettőt, az indok: hozzáfértek a nyugtatóihoz, a fiú be is vett belőlük egy vagy két pirulát.

Színtiszta koholmány. Vagy csak ő nem emlékszik? Az anyja vette magához az ikreket, az a némber, aki gyerekkorában állandóan csak dolgozott, mert a karrier fontosabb volt a lányánál. Most, az unokáknál megszólalt a lelkiismeret. Alig láthatja őket, főleg mióta az anyja újra társra talált, aki tűzzel-vassal távol tartja. Harcol a gyámüggyel, közben csetel a kiskamasz gyerekeivel, néha posztol valami banálisat a Facebook-oldalukra, és igyekszik befelé nyelni a könnyeit, hátha úgy kevésbé fájdalmas.

Aki szintén túlélt

Sokat imádkozott, mire a harmadik lombik sikerült végre. Határtalan volt a családi boldogság, átlagélet következett taknyos csecsemőkorral, nehézkes óvodaévekkel, bullyinggal megterhelt iskolával, a gyerek tizenöt éves koráig. Akkor fájlalni kezdte a torkát. Antibiotikumra nem reagált, az orvos megcsinálta a vérképet, rögtön látszott, hogy hamarosan mindennek vége. Hősiesen tartotta magát a kicsi lány, napokkal a végjáték előtt is mosolygott, csak a halál kapujában kezdett a fájdalomtól jajgatni. A karjában halt meg, és akkor nemcsak a lány, de az isten is elhallgatott. Mostanában sokat dolgozik, őszintén csodálja egyik barátnőjét, akinek szintén elment a gyereke, de a hite csak mélyebb lett a tragédiától. Őszerinte viszont isten nem engedne olyasmit, mint a Holocaust, vagy azt, hogy egy anyának végig kelljen néznie, ahogy egyetlen gyönyörű gyermeke szép lassan elfonnyad a részvéttelen kórházi ágyon.

Akinek sikerült

Évekkel később ajánlotta neki valaki az Egyasszonyt. Szívbemarkoló volt a ráismerés: a saját történetét olvassa. Harminckét évesen ment férjhez, elvetélt harminchárom évesen a hetedik héten, majd harmincnégy évesen a kilencediken. Harminchat éves korában csodák csodájára megmaradt a baba, de ő már nem tudott bízni.

A huszonhatodik héten elindult a vérzés, a kórházban hümmögtek, majd közölték, hogy bizony muszáj lesz az a szülés. A plafonra emlékezett később, egy furcsa csíkra a két lámpa között, másra alig. Megkérdezték, szeretné-e megnézni a „gyereket”, de nemet mondott. Egy évvel később a férjével beadták az örökbefogadási kérelmet. A fiú cigány, most öt éves, nagyon szeret óvodába járni. A szíve is beledobbant, amikor megértette, hogy tőle nem vesznek el mindig mindent, hogy ezúttal: kapott.

Akinek kell az a plusz

Most már csak akkor cuppantja ki az üveget, amikor a lány az apjánál van. Eleinte nem így volt. A házasságuk agóniájában már le-leült két vagy inkább három pohárral a konyhaasztal mellé, de amióta szétmentek és felváltva nevelik a gyereket, a lazulást az apahétre korlátozza. Kicsit szégyelli, de meg is érti magát. Senki se tudja, milyen nehéz ez, elviselni a felelősséget, a hisztiket, a hajnali kelést, a nyafka anyukákat a játszótéren, a hangokat a fejében, amik fáradhatatlanul mantrázzák, hogy elcseszte az életét. Az üveg legalább egy rövid időre befogja a szájukat. Ül a konyhában, bámulja a beszűrődő fényeket az ablakon, és lassan elzsibbad. Előtte kitakarított és gondosan bepakolta a lány táskáját. Holnap reggel ér haza az apjától, utána szinte rögtön indulni kell. Valami speciális kirándulós program lesz az alternatív suliban, aminek a tandíjáért vállalta a pluszmunkát, aminél unalmasabbat el se tud képzelni. De amikor a lány megfogja a kezét, egy pillanatra elfelejti minden nyűgét, földöntúli boldogságot érez, és arra gondol: igen, ez a szó szerint kézzelfogható, mézédes kincs, ez a kicsi kéz, ezt hívják úgy, hogy szeretet.

Galériánkban olyan híres sportolónőket nézegethetsz, akik anyaként váltak nagy bajnokká!