Joggal kérdezheti bárki, hogy manapság, amikor néhány évente szokás munkahelyet váltani, én miért maradtam egy helyben ennyi ideig. A válasz egyszerű: jóban voltam a munkámmal, és szerettem a kollégáimat is. Emellett hűséges típus vagyok: 25 éve élek boldog házasságban, nem szokásom váratlan dolgokat csinálni, hűbelebalázs módjára cselekedni. A környezetem is azt szereti bennem, hogy higgadt vagyok, és a többiek mindig számíthatnak rám.

Aztán olyan dolog történt velem, ami próbára tette ezeket a tulajdonságokat...

Két éve vezetőváltás volt a cégnél. Sajnáltam a régi főnökömet, aki nyugdíjba ment, de úgy éreztem, kijövök majd az újjal, Lucával is, hisz ismertem évek óta, a másik osztályon dolgozott. Vezetőként azonban Luca gyorsan megmutatta igazi arcát. Kontrollmániás személyisége féktelen erővel tört elő, amit általában haverkodásnak álcázott: mindig ott lógott a beosztottjai nyakán, árgus szemekkel figyelte, mit csinálnak, és passzív-agresszív stílusban próbálta őket az általa helyes útra terelni. Mivel régóta ismertük és kedveltük, azt gondoltuk, majd észhez tér. Ehelyett maga mellé vette helyettesnek Patrikot, akitől viszont mindenki tartott. Nyers, kicsit félelmetes figura volt, minden, csak nem álomfőnöknek nevezhető. Ettől kezdve tudtuk, hogy az osztályon hamarosan minden megváltozik. És végül én lettem a legfőbb áldozat – legalábbis úgy tűnt.

Szó nélkül, egyetlen kedves vagy kellemetlen mondat nélkül elvették a munkámnak egy olyan részét, amit szeretek, és hozzám vágtak egy megalázó, maximum gyakornokoknak való melót. Mindezt az egyik értekezleten tudtam meg, ridegen, pőrén, kommentár vagy magyarázat nélkül, mindenki füle hallatára. Luca és Patrik közben rám sem néztek. El nem lehetett mondani, mennyire megalázó helyzet volt.

Valahogy visszatartottam a könnyeimet, szünetben viszont kirohantam az udvarra és sírva hívtam fel a férjemet.

Milyen gyáva vagyok...

Napokig rágódtam a helyzeten. A férjem szerint – hasonló béketűrő természet, mint én – hagyjam a csudába. A kollégáim velem vannak, biztosítottak arról, mekkora szemét a vezetőség, és hogy ne törődjek velük. Igen ám, vetettem ellene, nekem mondták, de Lucáéknak senki nem jelezte, hogy nem elfogadható, ahogyan viselkedtek. Az értekezleten mindenki hallgatott, és utána is csak jópofiztak tovább, legfeljebb a hátuk mögött suttogtak el róluk pár becsmérlő szót. És én sem szóltam semmit, ismertem el. Sírtam, panaszkodtam másoknak, de még csak egy helytelenítő pillantást sem küldtem azoknak, akik így bántak velem.

Abban a pillanatban ráébredtem, milyen gyáva vagyok. És én nem akartam az lenni.

Elég volt

Betegszabadságot vettem ki, hogy még jobban átgondoljam a történteket. Arra jutottam, hogy nekem ez az új meló nem kell. Most már a régi sem, amit szó nélkül elvettek. Nekem nem kell semmi ebből a munkahelyből. Elég volt. 46 éves vagyok, még találok olyan munkát a területemen, ahol kellenék. Ami azt illeti, egyik régi barátnőm hívott is a cégébe nem olyan régen, csak akkor meg sem hallottam. De a világ néhány nap alatt a sarkaiból fordult ki.

Egy hét alatt gyűjtöttem annyi erőt, hogy bemenjek és felmondjak. És nem elégedtem meg a döbbent arckifejezésükkel. Elmondtam, milyen érzés volt, hogy gépként bántak velem, hogy nem indokoltak, nem beszélgettek, gyakorlatilag rám sem néztek, miközben megaláztak 17 év után. Hogy egy percig sem vagyok hajlandó ilyen emberekkel együtt dolgozni tovább.

A legutolsó mondat természetesen frázis volt, még ki kellett töltenem a felmondási időmet. Lucáék szinte levegőnek néztek végig, szerintem azt sem értették, miről beszéltem. A munkatársaim nagyon szomorúak voltak, hogy elmegyek, de azt is láttam, hogy büszkék rám a bátorságomért. Ők is szerettek volna beolvasni a vezetőségnek, de még nem sikerült összegyűjteni hozzá a kellő muníciót.

A barátnőm cégében dolgozom azóta is, és egyetlen percig nem bántam meg, hogy kiálltam magamért. Itt volt az ideje valami újba kezdeni.

Galériánkban 4 jel, ami arra utal, hogy a munkád megbetegít, és ideje váltani!