Arról már írtam korábban, hogy mikor első gyermekkel voltam várandós, nem féltem a szüléstől, egy dologtól tartottam: nem szerettem volna császármetszést. Nem vagyok egy ősanya-típus, vállalom, hogy a hasamat is féltettem, de emellett az is dolgozott bennem, hogy ha császármetszéssel születik a kisbabám, majd nehezen alakul ki kettőnk között a kötődés, és nem fogok tudni szoptatni sem. Császármetszésnél ugyanis az esetek többségében később indul be a tejtermelés, hiszen az azt elősegítő hormonok később aktivizálódnak, illetve elmarad az aranyóra is, anya és újszülöttje külön töltik az első órákat. Szerencsémre a császármetszés ellenére a negyedik naptól kezdve kizárólag anyatejjel tudtam táplálni a kislányomat 6 hónapos koráig, majd a hozzátáplálás mellett még 14 hónapos koráig szoptattam.

De ez nemcsak rajtam és a kitartásomon múlt, hanem azon, hogy sok segítséget kaptam mindehhez a kórházban (állami intézmény volt). A világ két legaranyosabb csecsemős nővére mutatta meg, hogyan helyezzem mellre a picit, milyen pózban érdemes próbálkoznom, honnan tudom, hogy tényleg jön tej vagy csak komfortszopizik. Rendszeresen mentem fejni a csecsemős szobába, pedig alig jött valami, de ők biztattak, hogy ez természetes, tartsak ki, majd beindul. Én viszont egyre inkább letörtem, és bűntudatom volt, hogy tápszert kell kapnia a babának, annyira sírt az éhségtől. Amíg ő aludt, szoptatással kapcsolatos Facebook-csoportban igyekeztem minél több információt magamba szívni. A kórházban töltött utolsó éjszaka aztán olyan kimerült voltam, hogy a nővérek azt mondták, vigyáznak ők pár órát a kislányomra, kap egy pici tápszert, én pedig pihenjek. Két nappal később otthon belövellt a tejem, és hirtelen a túl sok tej lett a probléma.

Az információ minden cseppje kincs

A második és harmadik gyerekemmel már magabiztosabban álltam hozzá a szoptatáshoz, mert tudtam, hogy menni fog. De ha ott elsőre, a kórházban nem kapom meg a megfelelő támogatást, vagy nem kutakodok szakértőktől, akkor valószínűleg sokkal kevesebb ideig tudtam volna anyatejjel táplálni a babámat, a növekedési ugrásokat annak tudtam volna be, hogy apad a tejem – ahogy sok újdonsült anyuka a mai napig így van vele. Érdekes belegondolni, hogy a szoptatás a világ egyik legtermészetesebb dolga, végső soron az emberek is emlősök, tehát anyatejjel tápláljuk az utódainkat, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki azonnal tud szoptatni, ahogy a babáknak is sokszor meg kell tanulniuk szopizni. Csakhogy nem mindig van ott valaki, aki megtanítsa, vagy elmondja, hogy a szoptatás bizony nem mindig az az idillikus, nyugodt állapot, amit a stockfotókon látunk.

Visszagondolva ezért nem (csak) szülésfelkészítő tanfolyamra, babamozira és hasonlókra mennék el, hanem szoptatási tanácsadóhoz is már jó előre, mert ahogy az anyatejnek, úgy az információnak is minden cseppje igazi kincs. Ismétlem, nekem mázlim volt, hogy a kórházban jó kezekbe kerültem, de annyi olyan sztoriról tudok, ahol a tévhitek, rossz tanácsok vitték félre az anyukát, aki ugyan szeretett volna szoptatni, de kudarcba fulladt a dolog. Szomorúnak tartom azt is, hogy a szoptatási tanácsadáshoz sokan nem férnek hozzá, akár anyagi, akár földrajzi korlátok miatt. Éppen ezért örvendetes, hogy a 2024-es szoptatás világhetének szlogenje „Hidaljuk át a szakadékokat – szoptatástámogatás mindenkinek!“ lett.

A baba ÉS az anya igényeinek megfelelően

Alapvetően tehát az én szoptatástörténetem happy enddel alakult mindhárom alkalommal, de még két dolog van, amin változtatnék a témában. Az egyik, hogy nem feszülnék rá görcsösen arra, hogy semmiképp nem kaphat cumit, cumisüveget a baba, nehogy elutasítsa a mellett, szopisztrájkba kezdjen, ahogy sok helyen hangoztatják. Merthogy (most már) elég sok olyan ismerősöm van, aki cumi és cumisüveg mellett is sokáig szoptatta a gyerekét, tehát van bőven ellenpélda is. Tudom jól, hogy az anyatej és a szoptatás nem csak a táplálkozásról szól, hiszen nyugtat, fájdalomcsillapító hatású, segíti a kötődést és még ezernyi dolog. De bármennyire is fontosak a baba igényei, valahol az anyát is számításba kell venni ebben a képletben, mert ha őt teljesen kizsigereli az óránként mellre kéredzkedő csecsemő, annak nem lesz jó vége. Szóval a cumisüveg tud megmentő lenni, és visszagondolva kicsit bánom, hogy mi annak idején nem szoktattuk hozzá a piciket, hogy néha más is meg tudja őket etetni, amikor én már totál kivoltam. De valahol ez is abban gyökerezik, hogy az információk hiánya miatt nem álltam elég magabiztosan a dologhoz.

A másik pedig, hogy hiába szuper dolog a szoptatás meg az anyatejes táplálás, ne tekintsem ördögtől valónak, ha tápszert kell kapnia (akár átmenetileg) a babának. Bevallom, régebben magamban elítéltem, aki nem szoptatta a babáját, azt gondolván, hogy így nem adja meg azt, amire szüksége van a picinek, de ma már másképp állok ehhez is. Egyrészt a tápszerek sokkal korszerűbbek, mint régebben, az anya-baba kötődést pedig nem csak a szoptatásokkal lehet biztosítani. Sőt, ha például egy nő a kudarcok, nehézségek miatt teherként gondol a szoptatásra, akkor az egész beárnyékolhatja a babázós időszakot és az anyasághoz való hozzáállását is. Én összességében szerettem szoptatni, de ma már elfogadom, hogy nem mindenkinek ez az útja, és nem ez határozza meg, hogy valaki jó anya-e vagy sem.

Galériánkban 5 tanács, hogy a szoptatási időszak alatt se legyél folyton farkaséhes, és ne érezd leharcoltnak magad!