Augusztus 15-től már megvásárolható a 2024-es őszi Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A szülők helyes gyereknevelésről alkotott képe generációról generációra eltér. Ahogy a világ változik, úgy a gondolkodásmódok, a rendelkezésre álló tudás, és maguk az igények is átalakulnak. Például a tűzcsiholás és a különféle szúrófegyverek használatának elsajátítása lehet, hogy valamikor élet-halál kérdés volt, de egy 21. századi környezetben, hatévesen már nem létszükséglet. Ellenben módfelett az, hogy az utcai piros és zöld lámpák, valamint a zebra használatát minél előbb megismertessük. Mégis frusztráló lehet a különféle, gyereknevelésben már saját tapasztalatokkal rendelkező rokonok – általában kéretlen – tanácsait és bölcselkedéseit hallgatni, például arról, hogy ezek a „mai gyerekek” sokkal kevésbé önállóak.

A „régen minden jobb volt” helyett mi most Kiss Kinga gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus és integratív gyerekterapeuta segítségével igyekszünk a szélesebb képet nézni. Azt keressük, a hasonló megállapítások mögött létezhet-e bármilyen valós szakmai megalapozottság.

MIT JELENT AZ ÖNÁLLÓSÁG?

„Soha nem volt ennyire fókuszban a gyerek- pszichológia, a gyerek fejlődésének kutatása”– kezdi Kiss Kinga, aki szerint érdemes figyelembe venni, milyen jelentős nevelésszemléleti generációváltás zajlott le a 20. században, és tart mind a mai napig. „Korábban kifejezett érték volt, hogy szabálykövető, a társadalmi konvenciókat és elvárásokat teljesítő, egy hierarchikus világban jól működő gyereket nevel a család. A mostani, gyerekközpontú szemléletben a gondolkodás önállósága, a problémamegoldó készségek, és az egyéni értékek elismerése kerültek az előtérbe. Emiatt sokkal szélesebb a skála, hogy milyen készségeket, képességeket szeretnénk elsajátíttatni.”

A gyerekektől önállóság címén azt várjuk el, hogy adott területeken egyedül funkcionáljanak. Ezen belül viszont maga az önállóság elvárás rendszere sokat változott, amit Kiss Kinga egy példával támaszt alá: „Talán triviális, de az egyik legelső ilyen terület kulturálisan a szobatisztaság. Régen kvázi idomítós módszerekkel, másfél évesen már sok gyerek szobatiszta volt. Időközben sok tudományos gondolatmenet rendelődött ahhoz, mikorra érik meg a gyerek belülről. Ezt lekövették az elvárások, így ma ötéves kor alatt nem tekintjük kórosnak vagy problémásnak, ha az éjszakai ágytisztaság még nem alakult ki.”

KÖRNYEZETI VÁLTOZÓK

Természetesen a diverzifikálás figyelembe veszi, pontosan milyen környezetről beszélünk. „Közhelyes, hogy minden nagyszülőnek, de akár szülőnek is van olyan élménye, hogy egyedül játszott a banda az utcán, viszont ma már mást gondolunk egy nagyvárosi környezetről és a világ biztonságosságáról. A közlekedés feldúsulásán túl a szemléletmódon változtatott az információkhoz való hozzáférés arról, milyen veszélyek vannak a külvilágban. Éppen ezért most veszélyesebbnek éljük meg, hogy kiengedjük a gyereket a kinti világba.” Ugyanakkor magáról a szülőségről is egészen máshogy gondolkodunk. A pszichológus úgy véli, soha nem volt ennyire fókuszban a szülői lét, és ennek hátulütője, hogy a szülők folyamatosan megítélés alá esnek.

„Abban, mennyire igyekszik kontrollálni a gyerek fejlődésének minden területét egy szülő, benne van, hogy folyamatosan kapja a hideget-meleget a játszótéren a szülőtársaktól, a médiából és a szakemberektől. Már-már irreális elvárásokat támaszt a világ a jó szülőség felé. Könnyen érezheti azt bárki, hogy hiába iparkodik, nem tud elégségesen megfelelni.” Kiss Kinga szerint a szülőknek már amúgy sincsenek meg azok a többgenerációs mintáik, amikhez nyúlni tudnának, így kvázi maguktól kell feltalálniuk a spanyolviaszt. Az egy generáció alatt is nagyon sokat változó ingerkörnyezetben ezért könnyen elbizonytalanodhatnak: „A bizonytalansággal való megküzdés egyik klasszikus módja a kontroll fokozása. A szülő megpróbál minden területen ott lenni, szemmel tartani, irányítani. Ebből születnek az olyan helyzetek, hogy a játszótéren a gyerekük minden lépését vizslató, nagyon-nagyon iparkodó, úgynevezett helikopterszülők rosszallóan néznek azokra, akik trécselnek és telefonoznak. Miközben a másik lehet, hogy csak békén szeretné hagyni a gyereket, hogy az feltalálja magát.”

ELLENTMONDÁSOK TENGERÉBEN

Ha viszont ennyire gyerek- és egyénközpontú lett a megközelítés, joggal merülhet fel a kérdés, milyen tanácsoknak hihetünk? Mik az esetleges „irányszámok”, jogos elvárások, amiket érdemes figyelembe vennünk? Kiss Kinga sem ígéri, hogy a kezünkbe adja a megoldást: „Egy átlagos anyukának biztosan van olyan élménye, hogy a védőnő egyfélét mondott, a gyerekorvos másikfélét, a bölcsiben pedig harmadik véleményt vagy tanácsot kapott. Vagy hogy a gyerekpszichológus kedvesen legyint, amikor azzal a problémával fordulnak hozzá, hogy a gyerek még nem szobatiszta, miközben az óvodában egyértelmű elvárás, hogy akkor járjanak oda, ha már nincsenek »balesetek«.”

Nincsenek általános ajánlások vagy szabályozások. Ezt jól példázza, hogy rengeteg szülőben felmerült a covidjárvány alatt a kérdés, mikortól hagyható egyedül egy gyerek otthon. „Nincsen igazán se jogszabályi, se hivatalos gyereknevelési, vagy akár gyerekvédelmi iránymutatás, mikortól hány órára lehet egyedül hagyni egy gyereket, ezért a szülők ezt a helyzetet egy ponton megpróbálják élesben a gyerekkel. Ugyanez igaz a tömegközlekedésre. Vannak gyerekek, akiket még gimnázium alatt is kocsival visznek suliba, s van, ahol pedig a harmadikos már busszal jár be. Nincsenek jó és rossz megoldások, és nagyon nehéz olyan iránymutatásra bukkanni, aminek nem találjuk meg az ellenkezőjét egy pillanat alatt a neten.”

AZ ÖNÁLLÓBBNÁL IS ÖNÁLLÓBBAK

Jóllehet bizonyos dolgokban ma rugalmasabb a megközelítés, de van esetleg bármilyen kutatás, ami alapján konkrétan kijelenthető, hogy a mai fiatalok gyorsabban vagy éppen lassabban érnek? Kiss Kingának nincs tudomása ilyen generalizált szakirodalomról vagy statisztikáról, de a saját tapasztalatai alapján úgy véli, hogy például fogyasztói helyzetekben, hivatali ügyintézésekben, utazástervezésben és hasonló szituációkban a középosztálybeli tinik sokkal előrébb járnak, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De ennyi ellentmondás és a generációs különbségek láttán a szülő honnan tudhatja, hogy a gyereke önállóságával valójában semmi probléma sincsen? A pszichológus köztes megoldást javasol, ami a túlféltés és aközött van, hogy bátran bedobjuk a gyereket különféle helyzetekbe: „Az összes olyan készségnél, ami éppen elsajátítás alatt van, érdemes megadni a hitelt a gyereknek, hogy képes fejlődni. Az első alkalommal, amikor fel szeretne menni a mászóka legtetejére, és attól görcsöl a gyomrunk, hogy mindjárt leesik, nyilván nem 25 méter távolságról, a padon ülve fogjuk ezt végignézni. Helyette ott vagyunk, biztatjuk, és esetleg kisebb részfeladatokra bontva segítünk neki olyan tanácsokkal, hogy ha ide kapaszkodik, ha ott megtámasztja magát, ha ide átlendül, akkor valószínűleg feljebb jut. Ha látjuk, hogy ez működik, másodszor még ott vagyunk vele, de már nem diktáljuk a lépéseket. Harmadszor lehet, hogy közben kényelmesen beszélgethetünk más szülővel a mászóka tövében. A módszer minden mással is működik. Például meg lehet beszélni, hogy először úgy utazzon a gyerek egyedül tömegközlekedéssel, hogy a szülő is ott van a járművön, de már kicsit hátrébb, egymástól függetlenül utaznak. Ugyanez történhet az önálló vásárlással: strandon először kérhet például magának fagyit, aztán már meg lehet kérni rá, hogy szaladjon el, és hozzon másnak is. Tehát a lényeg a fokozatosság, és az, hogy a gyerek ebben a fokozatosságban megélhesse a saját sikereit. Ha pedig valahol elakad, legyen kéznél a segítség.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!