– Mit gondolsz a kultúra, a színházak, irodalom, múzeumok szerepéről manapság, főként a 2010 utáni években?

– Tény, hogy 2010, vagy pláne a rendszerváltás előtt nagyobb volt a magaskultúrát élvezők száma. De ha abból indulok ki, hogy most is évente 6-6 és fél millió kőszínházi jegyet adnak el, a múzeumokban a jó kiállításoknál pedig tolonganak a látogatók, akkor azt gondolom, az embereknek ma is szükségük van a kultúrára. Mondhatni a lábukkal szavaznak, hiszen fogják magukat és elmennek ezekre a helyekre. Szóval szerencsére ma is sokan műértők– és élvezők.

– Miért vállaltad el a Múzéj nagyköveti szerepét?

– Azért, mert felhívtak. Először a lélegzetem is elakadt: biztos, hogy rám gondoltak, biztosan engem akarnak? Biztosítottak róla, hogy igen, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Mivel négy kulturális műsort is vezetek a tévében, így még inkább érzem a súlyát a felkérésnek.

– Mennyiben kapcsolódik össze a munkád és a hobbid a Múzeumok éjszakájával? Olvastam a sajtóanyagban, hogy fantasztikus múzeumokban és kiállításokon jártál, amikről rövid videók is készültek. Mesélnél erről?

– A királyi tévén vezetem a Magyar Krónikát és a Librettót, de említhetném a Családfameséket is, ahol múzeumokban, levéltárakban, képtárakban forgatunk. Tehát a szakmám egy része eleve szorosan kötődik a múzeumokhoz. A Múzéj kiemelt helyszínei közül például a Mentőmúzeumban még nem voltam a kisfilmek készítése előtt, több helyen viszont igen, és mind nagyon érdekesek voltak. Az is tetszett, hogy forgattunk a környéken, például Székesfehérváron vagy a Kínai Kiállításon.

– Mit gondolsz a Múzéj idei tematikájáról?

– Baromi érdekes a Gólpassz-idea: tud valamit az életről, aki kitalálta. Valószínűleg nem lett volna kifizetődő elmenni az Európa Bajnokság léte mellett, így viszont rá lehet fűzni azt az ötletet, hogy minden egyes művészeti irányzat előtt volt egy passz, amiből az adott eredmény, „művészeti” gól kialakult. Ez a tematika szerintem nagyon mai és trendi.

– Kicsit térjünk át a színészetre. Van-e kedvenc szinkronhangod? Elárulom, nekem Cartman az…

– Elég sok ember Cartmant választaná: a South Park kultikus sorozat lett azáltal, ahogy görbe tükröt tart a társadalmi jelenségek elé. Nekem nincs kedvenc szinkronhangom, nincs kedvenc szerepem se, persze, egy-két színész esetében talán nagyobb megtiszteltetés, hogy szinkronizálhatom őket, hogy tanulhatok tőlük, és ennélfogva picit talán a partnerük is lehetek. Ha muszáj egy-egy munkát kiemelni, Jake Gyllenhallt említeném az Éjjeli féregből, és Joachim Phoenixet a Her-ből.

– Mostanában sokat hallani, hogy neves színészeket passzolnak a szinkroncastingnál, és/vagy megalázóan alacsony bért ajánlanak fel nekik. Erről mit gondolsz?

– A bérekről szóló híreket sajnos nem tudom megcáfolni, minden szempontból csökkennek akár a színházi, akár a filmes, akár a szinkrongázsik a környező országokéhoz képest. Persze az ember sokszor látja a lakásmagazinokban, milyen jól él ez vagy az a színész: előfordul persze, de a nagyobbik részüket anyagilag inkább megviseli az élet.

Hogy kit hogyan passzol vagy castingol újra egy megrendelő, az a kapitalizmusnak olyan része, amit még mindig nem értünk és nem is tudunk vele mit kezdeni. A megrendelő dönt, és a közönség hiába szeret nem szeret egy adott színészt, a megrendelő leválthatja, ha úgy gondolja. Volt rá példa, hogy visszatáncoltak, de kevés ilyen történik.

– A Toldit is nagyon szerettem anno a Pesti Színházban. Mit jelentenek számodra a színházi szerepek, illetve a tévézés (kulturális műsorvezetés, sorozatszerepek)? Van ezek között hierarchia?

– Nincs hierarchia a színészileg elvégzett munkák között. Amikor én kisebbeket játszottam színházban, akkor a szinkronban élhettem ki az exhibicionizmusomat, és ahogy ez mostanában elkopik, jönnek a sorozatok vagy éppen a műsorvezetés. Ettől függetlenül egy színésznek az otthona, a szülőanyja, az anyai emlője a színpad. Nem tud meglenni nélküle, és nem is érdemes.

– Mennyiben nehéz vagy könnyű egyáltalán ma Magyarországon színművésznek lenni?

– Színésznek lenni nehéz. Ha valaki komolyan csinálja, pokolra kell mennie érte, és nem biztos, hogy valaha is visszakapja a belefektetett energiát. A színész nem választó, hanem választható: akármilyen tehetséges is, nem válik kulturális portékává, ha nem emelik le a polcról. Nekem két gyerekem van, és egyáltalán nem szeretném, hogy színészek legyenek. Nem is lesznek azok.

Íme egy videós beharangozó az idei Múzeumok Éjszakájáról!

Galériánkban pedig megmutatjuk, hogyan készülj fel egy gyerekes múzeumlátogatásra!