– Dolgozol még mérnökként?

– Valamennyire azért igen. Évtizedeken át a férjemmel (Hegedűs Péter építészmérnök) közös cégben dolgoztunk, de aztán megszülettek a gyerekeink, és nyolc éven át szinte csak velük foglalkoztam. Igazából akkor tértem vissza a mérnöki pályára, amikor ők már nagyobbak voltak, de közben sok változás történt, amikbe egyre nehezebb volt beletanulnom. Még ma is besegítek a férjemnek ebben-abban, de a gazdaság az első.

– Mesélj, hogyan történt ez a nem mindennapi pályakorrekció!

– Édesapám mindig a mezőgazdaságban dolgozott, fiatalon a saját földjeiken, aztán a TSZ-ben, ahol a gyümölcstermesztés volt a területe. A kilencvenes évek elején aztán kárpótlással földhöz, szántóhoz és gyümölcsöshöz jutottak a szüleim, részben családi örökségek révén. Apám leginkább szakmai irányítóként egyedül, néhány szomszéd fiatalember közreműködésével vitte a gazdaságot, anyukám pedig otthon virágkertészettel foglalkozott. Én messziről figyeltem a ténykedésüket, nyáron persze segítettünk a nővéremmel gyümölcsöt szedni, szőlőt szüretelni, de akkor még nem éreztem, hogy ez lenne az életcélom. Egy idő után azonban mégis érdekelni kezdett, és gondoltam, ha elvégzek egy aranykalászos gazda-tanfolyamot – a jogi háttér ugyanis megszabja, hogy földet csak az művelhet, akinek megfelelő végzettsége van –, akkor szélesebb látóköröm lesz, és lassan majd beletanulok a gyakorlatba apu mellett. Az élet végül sajnos úgy hozta, hogy ez egy borzasztóan rövid időszak lett, ugyanis mire én végeztem a tanfolyamon, édesapám meghalt. A tudásom akkor még nagyon kevés volt, nem volt gyakorlatom sem, úgyhogy apu jobbkeze vette át az ügyek intézését, de miután édesanyám is meghalt, akkor már csak én maradtam a családból, aki tovább folytathatta, támaszkodva a meglévő segítségekre.

– Nem okozott ez konfliktust a „mérnökséggel”?

– Nem igazán. Az az igazság, hogy egyre jobban elhalványult az érdeklődésem az eredeti szakmám iránt. Részben kényszer volt, hogy áttértem a gazdálkodásra, de jófajta kényszer, és nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget.

– Milyen a természethez való kapcsolódásod?

– Gyerekkoromban nagy kertünk volt, mindig kint játszottunk, élveztük a friss levegőt, időnként segítettünk a szüleinknek is. A közeg kezdettől természetes volt.

– És a városi léttel hogyan egyezteted össze? Ma is Budapesten laktok.

– Dunavecse mindössze egy óra autóval, akár mindennap lehetne ingázni. Régebben egy héten kétszer jöttem-mentem, elindultam reggel hétkor, este 8-ra hazaértem. Most már folyamatosan ott vagyok, amikor idénymunka van, és csak hétvégén jövök vissza.

– Nem fárasztó?

– Cseppet sem, sőt feltölt, jól érzem magam tőle. Vannak persze nehézségek, de valahogy mindig megoldódnak. Ráadásul ez egy olyan közösség, ahol segítünk egymásnak: ha elromlik egy gépem, a szomszéd gazdák kölcsönadják a sajátjukat vagy megcsinálják, és persze fordítva.

– Mi a legjobb a gazdálkodásban?

– Hogy kint vagyok a jó levegőn tavasztól őszig, hogy kiüríthetem az agyamat, ellehetek a gondolataimmal. A gyümölcsszedés a kedvencem.

– És mit szeretsz a legkevésbé?

– Amikor befektetünk egy csomó anyagi és emberi energiát, és mégsem úgy sikerül az eladás, ahogy szeretnénk.

– Ez gyakran fordul elő?

– Időnként. A gazda élete kiszámíthatatlan. Jöhet fagy, hó, jég, aszály, bármi, ami miatt elmegy a termés, és akkor elég nehéz helyzetbe kerülhetünk. Az sem jó, hogy bonyolult megbízható kétkezi munkást szerezni, hogy néha ellopják a kajszit, a meggyet. És persze minden egyre drágább lesz, a gázolaj, a növényvédő szerek, a gépek.

– Mit gondolsz, milyen lehet egy ilyen családi vállalkozás jövője?

– A gyerekeim egyelőre nem akarnak belefolyni, de egyiküknek például van Aranykalászos Gazda-végzettsége, és őt el is tudnám képzelni ezen a területen. De ahogy apukám se gondolta volna, hogy én fogom átvenni a helyét, úgy még ők is meggondolhatják magukat. Persze én is csak addig tudom csinálni, amíg lesz ott olyan ember, aki felül a traktorra. Nagyon hosszú távon valószínűleg ebben a formában nem működhet a gazdaság. Nagyon sok pénzt eleve nem lehet kihozni belőle: szinten tartjuk, a bevétel kisebb beruházásokra elég, de ebből családostul megélni nem lehet.

– Nőként milyen tapasztalataid vannak egy ilyen férfiuralta világban?

– Alapvetően jók a tapasztalataim. Ez kétségtelenül férfikörnyezet, a húsz-ötvenkilós zsákokat nem tudjuk emelgetni, szóval vannak fizikai korlátok is. A férfiak amúgy udvariasak velem, de időnként előfordult, hogy megbeszéltünk valamit, amit szerettem volna úgy csinálni, ahogy talán nem megszokott, és a másik fél mégis a megszokott módon csinálta. Szóval azért más. És hát női gazdát ma is keveset látni, olyat pláne, aki a földeken dolgozna.

A Bolyó Családi Gazdaság Facebook-elérhetősége: https://www.facebook.com/bolyoagro

Galériánkban nézegess lenyűgöző képeket a gazdaságról!