Él

Sok víz lefolyt a vén Dunán, mióta a nőgyógyászom az ultrahang fölött kimondta: igen, ott van, az ott a pici dobogó szíve. Sok évnyi bizakodás, sírás, majd lemondás, később újult erővel támadó reménykedés után ekkor arattam az első igazi sikeremet gyerekvállalás terén. Élő magzat. Szabályos embrió. Még cseperednie kell, agyat, testrészeket növesztenie, miegymás, de van szívhangja kétségek nélkül, uramisten, sosem jutottam még el idáig.

Nem részletezem, a 9 hónapot nem töltöttem leányálomban, ahogy a szülést sem sorolnám a derű óráihoz, pedig testi értelemben minden rendben ment. A kórházi lét rémálomszerű napjait a hazaérkezéskor sem váltotta fel boldogság vagy megkönnyebbülés. A jól ismert, jól belakott otthonomnak kitapinthatatlanná váltak a kontúrjai, a macska elrejtőzött előlünk, a nappaliba bekerült egy csomó idegen test, babaöböl, játszószőnyeg, pelenkázó, hőn szeretett galériám kiszorult a használati terek közül. Hol tanácstalanul, hol könnyhullatva néztem a G. nevű kis csomagot, akit hordozóban szedtünk ki a kocsiból. Ezután itt fog lakni? Ki ő egyáltalán? Mit kéne vele kezdenem? Rá vártam, érte küzdöttem, és nem éreztem mást, csak rettegést.

Az örök felelősség érzése, amit utódaink iránt kell viselünk, kibírhatatlannak tűnt, elvesztett életritmusom, szertefoszlott szabadságom gyászolása fájdalmas szakításokat idézett fel. Rengeteg kérdés kínzott. Mégis túl öreg vagyok a gyerekvállaláshoz? El kellett volna engedni, amikor az istennek sem sikerült? Mit rontok el, hol rontom el? Hol van az a sokak által megtapasztalt feneketlen boldogság, amiről annyit mesélnek?

A mélypont talán akkor jött el, amikor a baba két hetes kora körül kaptam egy óra kimenőt, és lesétáltam egy villamosmegállónyit a családtámogatásokat intézni. Láttam magam, amint leharcoltan, karikás szemmel kutyagolok a gőzölgő júliusban, a körúti kávézókban nyüzsög az élet, a honfitársaim egy része távoli országokban nyaral, csak én, egyedül én vagyok bezárva egy csecsemővel az imádott, de most fájóan erkélytelen, kert nélküli lakásomba. Mikor elvégeztem a dolgomat és kiléptem a hivatalból, belezokogtam az oktogoni benzingőzös levegőbe.

A depresszió kapujában

Az első két-három hét kemény volt, mint a Tarzan sarka. Szoptatás, ami nehezen ment, a legváratlanabb pillanatokban feltörő sírásroham, mocsarasból euforikusba forduló hangulat majd vice versa, és közben tomboltak a 36-38 fokok, a sivatagian forró szobában két ventilátor sem volt elég ahhoz, hogy az életünket elviselhetőbbé tegye. Időn, téren, pályán kívül találtam magam. Néha megoldottam valamit, például nagy nehezen bepelenkáztam, amit aztán két percen belül telekakált: pirruszi győzelmek. A végeláthatatlan etetések alatt régvolt utazásokon és kulturális emlékeken kérődztem, megpróbáltam legalább krimiket olvasni, közben bekopogott a szamárköhögés-para, bebocsátást követelt az állandó aggodalom, a látogatók csak maszkban léphettek a tűzforró lakásba, többen el is maradoztak, nem csodálkoztam. A gyerekorvosunk egy nyugdíj előtt álló, kissé mesterségunt figura, a – amúgy kedves – védőnőnk meg talán a harmincat se töltötte be. Szabad perceimben elgondolkodtam néha, vajon mit gondolnak egy középkorú házaspárról, akik közül az egyik már ősz, a másik meg gondterhelten téblábol a csecsemője körül.

És az Achilles-sarkam: a gyereksírás. Az első igazinál kevés híján pánikrohamot kaptam. Az éhség okozta, és 3 és fél órán keresztül tartott az éjszaka közepén. Korábban nem tudtam elképzelni, mekkora roncsolást visz véghez ez a leállíthatatlan hang az anyai pszichében. Bizton állíthatom, azóta nem vagyok ugyanaz az ember. Ma sem erősségem a jelenség kezelése, megesett, hogy füldugót használtam védekezésül, de egyre jobban elsajátítom a műnyugodtság készségét. Csodálatosképp rám is szíverősítő hatással van.

És eljő a szeretet

A gyerek néhány hét után jellegtelen csomagból mégis hús-vér lénnyé változott. Vagy csak akkor vettem észre. Az egyen-újszülöttarcocskából lassan bontakozni kezdett egy kisfiú párnás arca, amit néha addig figyeltem, amíg szét nem estek a vonásai. Már volt saját, csak rá jellemző sírás-hangja, jellegzetes mozdulatai, mimikája, tudtam, hogy felismerném ezer közül is.

Rájöttem, hogy nem is hiányzik annyira a nyaralás, és a kánikulát is el lehet viselni. Egyre többször öntött el a béke. Egy-egy órácskára elmentem kávézni a barátaimmal, addig a férjem vigyázott G.-re – a férjem, aki másfél hónapig példátlan szimbiózisban lehetett velünk, mert így jött ki a szabadsága. El nem tudom mondani, mennyit köszönhetek neki és a legendás nyugalmának, amiért túllendültem az első kritikus időszakon, és megálltam a szülés utáni depresszió előszobájában.

Közben elszállt a nyár. Zörgő falevelekből van a lelkem, úgyhogy örülök ennek, az őszt, a kérgesebb színeket és érdesebb illatokat szeretem igazán. G. most múlt 2 hónapos. Az egyes pelenkáról kettesre váltott, a köldökcsonkja leesett, a karján kisimult a BCG-oltás helye. Kenguruban hordozzuk fagyizni, és kibírjuk, ha a Római-part felé menet üvölt a kocsiban, mint a sakál. Az első ruháit már kinőtte, például a sárga kezeslábast zsiráfokkal, amit a kórházban adtak rá a csecsemős nővérek. Szereti az ablakon beszűrődő fényeket, a kék ágyneműt, a kinyújtott nyelvet. Megindultak az érzelmi támadások is, mosolyog, átfordul, forgatja a fejét, kinyomja magát, mint egy liliputi erőművész. Vannak barátai, úgymint Róka Úrfi és Hernyó Bácsika. Hosszú percekig elnézi az ágya fölött keringő kecskéket és unikornisokat, nevet és saját tündenyelvén beszél hozzájuk. Formálódó egyéniség markáns ízléssel, akit szívünkből szeretünk. A férjem versikét írt neki (lentebb elolvashatjátok), KFT-t hallgat és táncol vele (még épp elfér a két tenyerében), én babusgatom, mint egy kis állatkát, rögtönzött dalocskákkal és kontrasztos képekkel szórakoztatom, amit némi rezignáltsággal vesz tudomásul, hisz továbbra is a mell a legkedvesebb elfoglaltsága. Néha úgy érzem, a végletekig ki vagyok zsigerelve, de a fel-felbukkanó elégedettség, mi több: boldogság atavisztikus érzése ugyanúgy körbeszövi a mindennapjaimat, mint a leküzdhetetlen kétség vagy bűntudat. Ez pedig egyfajta bizonyíték számomra, hogy bőven lesz erőm tovább csinálni, és ha eljön az idő, felemelt fejjel kilépni a negyedik trimeszterből, bele az ismeretlenbe.

Galériánkban pedig megismerheted a babamasszázs jótékony hatásait!